A címben feltett álkérdést sokan feltehették már, hiszen az Arsenal jó ideje sokkoló formát mutat a világ Emirates stadionon kívüli pontjain. Az alábbiakban megpróbálom körbejárni a kérdést: megnézni, hogy nagyjából mi az elvárható különbség a hazai és vendég szereplés között, megnézni, hogy ezzel szemben mi hogyan is állunk, és végül elgondolkozni az okokon és a lehetséges kiúton. A hosszú kedvcsinálónak is felfogható elmélkedés után pedig egy jóval rövidebb beharangozó a ma esti nápolyi kiruccanásunkhoz.

Először is szögezzük le, hogy a hazai pálya előnye egy valóban létező jelenség. A korábbi években jelentősebb volt, de még most is ad egy stabil előnyt a vendéglátóknak. A FiveThirtyEight pár évvel korábbi elemzése úgy laza kétszázezer angol mérkőzés alapján jut arra, hogy míg kezdetben a L/D/W arány a vendéglátók számára kb. 60%-20%-20% volt, ez az idő előrehaladtával 40%-30%-30% környékére csendesedett.

Forrás: FiveThirtyEight

A jelenség háttérben a következő okokat szokás megemlíteni:

• Utazás: nyilván pihentebb mindenki, ha a mérkőzés előtt nem kell utazni, idegen környezetben aludni. Hülyén venné ki magát, hogy ha egy profi labdarúgó arra fogná a gyenge teljesítményét, hogy rosszul aludt az éjszaka, de a kutatások szerint kevésbé mélyen alszunk szokatlan helyen.
• Szurkolók: hát ugye a bizonyos 12. játékos... és ha ezt a kifejezést inkább meg is hagyom a közhely bingóra gyúró kommentátoroknak, de valamekkora hatással bírhat a hazai szurkolók által teremtett atmoszféra.
• Szokott és kedvelt környezet: itt elég sok apróságot lehet említeni. Mondjuk, hogy konkrétan nem ugyanakkora méretű pályán kell játszani, mint otthon; az ezzel való trükközés mestere ki más is lehetne, mint Tony Pulis a Stoke-kal. Vagy hogy a hazaiak szájíze szerint van vágva és locsolva a gyep. De a hazai öltözők nagyobb komfortját is meg lehet említeni. A környezetet illető legextrémebb sajátosságot pedig alighanem a magaslati levegőn lévő stadionok jelentik, a FIFA meg is akarta tiltani a 2500 m feletti tétmérkőzéseket. Mellesleg ez utóbbi faktor a szeretett Irapuato legendáriumunk részét is képzi.
• Bírók: vannak arra mutató adatok, hogy a bírók is kegyesebbek a hazai csapattal. És míg a több befújt büntetőt talán az előbbiek következményének is be lehet tudni (a hazai csapat egyszerűbben többet veszélyeztet az ellenfél tizenhatosán belül), a hosszabbítások esetén a hazai csapat felé kedvezőbb döntést ez már nem magyarázhatja közvetlenül (míg közvetve a sok hazai szurkoló által keltett szociális nyomás már lehet, hogy igen).

Nos, miután ezt átbeszéltük, rögtön félre is rakhatjuk őket: mi bőven a normalitás határain túl, a nyúl üregének legeslegmélyén járunk. Egyrészt a haza-vendég különbség az elvártnál jóval nagyobb, szemléltetésképp néhány adat:

• A folyó 2018/19-es szezonban így állunk idegenben: W: 6 D: 4 L: 6. Ezzel a megszerezhető pontok 46%-át gyűjtöttük be.
• A 2017/18-as szezonban a PL meccsek kimenetele a következőképp alakult a hazai csapatok szemszögéből: W: 46% D: 26% L: 28%. Nálunk viszont: W: 68% D: 16% L: 16%.
• A tavalyi szezonban Wenger úgy tudott kvázi megbukni az ittlétének mélypontját jelentő, 63 pontos PL szerepléssel, hogy a hazai pályán elért 47 pontnál jobb mérleget csak két alkalommal, még a sikerkorszakban tudott felmutatni: 2000/01-ben (48), amikor egy hasonlóan botrányos idgenbeli mérleg miatt nyert előttünk utcahosszal az United, majd pedig a veretlen 2003/04-ben (49).
• A legutóbbi három idegenben szerzett PL clean sheetünket három különböző naptári évből lehet összekaparni:

A probléma tehát valós, és egyáltalán nem új keletű. Hogy elcsíphessük, mikor is mehettek félre a vendégszerepléseink, a következő grafikont érdemes szemügyre venni, ahol az utolsó Highbury szezonunktól kezdve van kigyűjtve a PL-ben elért hazai és vendég pontjaink:

Forrás: Alexej Behnisch (Twitter @behnisch)

Tehát jól látható, hogy bár a múltban is akadtak gondjaink, hisz   pl. a már említett 2000/01. mellett 2005/06. is kimondottan gyatrára sikerült, a differencia a tavalyelőtti szezontól kezdve lett igazán látványos. Ha egy pontot kéne megnevezni, akkor én a 2016 decemberében egy héten belül elszenvedett zakóinkat mondanám. Ezekig a meccsekig egészen jól álltunk a bajnokságban. A szertartásos első fordulós beragadásunkat követően 14 meccsen át veretlenek maradtunk, túl voltunk egy minden sorozatot figyelembe véve 19 meccses veretlenségi sorozaton is, és mindössze 3 pontra voltunk a Chelsea-től, akiket az Emiratesben 3:0-ra ütöttük ki, ezzel mellesleg meg is nyerve nekik a bajnokságot – tessék, ezt is Wengernek köszönhetjük. A mai napig ez volt az utolsó pillanat, mikor a bajnokság egy előrehaladottabb fázisában egy picit is közünk volt a listavezetőhöz. Itt sikerült két, végeredményében egyező, körülményeiben igen különböző, de egyaránt rettentően fájó vereségbe belefutni. Előbb hiába vezettünk Sanchez szabadrúgásgóljával a Goodison Parkban, előbb kiegyenlítettek, majd a hajrában a vezető találatot is begyötörték a tofik, és hiába voltunk közel az egyenlítéshez, két ziccerünk is kimaradt. Bosszantó. Ezután utazhattunk Manchester kék felébe, ahol Theo hamar előnyhöz juttatott minket, de két lesgóllal fordított a City. Igen, végig jobban játszottak, de akkor is piszkosul frusztáló úgy kikapni, hogy a mérkőzésen csak mi rúgtunk szabályos gólt. Innentől aztán nem volt megállás, jöhetett nyári szünet (2x is), új menedzser, kicserélődhetett a fél keret, de a bulivonaton nincsenek fékek, tessék csak végiggörgetni, a két Everton zakónk között eltelt két és fél szezonunk csodás eredménylajstromát:

Szép, mi? Azok kedvéért, akik valamiért nem adták fejben össze:

• 46 idegenben játszott PL meccs;
• 13 győzelem;
• 9 döntetlen;
• 24 vereség.

Ez egy fiktív, csak idegenbeli meccseket tartalmazó PL szezonra vetítve 39,7 pontot jelentene, vagyis az utóbbi években csak idegenbeli meccsekkel a biztosnak vehető jövő évi PL szereplést jelentő 40 pont se feltétlen lenne meg. Oké, rendben, látjuk, hogy idegenben nehezebb, és azt is, hogy ha a csapatodat Arsenalnak hívják, akkor ez sokszorosan igaz. De még mindig adja magát a kérdés, hogy mi a francért is?

Lehetne azt mondani, hogy az egész egy nagyon szerencsétlen véletlen, de a mintegy 50 meccses minta (amit kedvünkre kiegészíthetünk hazai kupákban vagy az EL-ben szerzett további élményekkel) és a mutatott pocsék játék következetessége alapján ez nagyjából kizárható. Azt gondolom, hogy a cikk elején írt klasszikus érvek sem helytállóak, mivel annyival rosszabbul megy idegenben. No meg egyébként is, a PL-ben, főképp londoni csapatként a megterhelő utazásokra ne fogjunk semmit, talán ha a messzi észak-angliai Newcastle-ben, vagy épp a La Liga csapatok súlypontjától félreeső andalúziai Sevillában (ugye, Unai?) vagyunk. Az hazai közönség által teremtett atmoszférát illetően is vannak kétségeim, ha a North Bank B-közép őrjöngő ultráira gondolok, a bírózásba pedig végképp ne menjünk bele. Felkészítéssel, taktikával kapcsolatos okokról egyes meccsek esetén nyilván lehet beszélni, pl. szívesen megkérdezném Emeryt, hogy a csontutolsó Huddersfield elleni derbit miért a Torreira-Guendouzi pivottal megtámogatott öt védős felállással kíséreltük meg abszolválni (tegyük hozzá, itt legalább sikerült egy szép egy gólos sikert elkönyvelni), de mivel aligha létezik külön szakirodalma a hazai és vendég taktikának, ezt inkább következményként, mint kiváltó okként értelmezem. Akkor sem leszünk sokkal okosabbak, ha magukat a szereplőket kérdezzük: a játékosok jobbára hablatyolnak (oké, Kolát elsősorban nem a szofisztikált közlésmódja miatt szeretjük), Emery bagatellizál.

Itt jutottam el oda, hogy bármilyen egyéb racionális magyarázat hiányában, mintegy kizárásos alapon pszichológiai okokat kezdjek el keresni. Azt gondolom, hogy a jelenséget legjobban az úgynevezett Gólem-hatás fogalmazza meg, ami egy negatív önbeteljesítő jóslatot ír le, azt, amikor valamilyen teljesítménnyel (jelen esetben az idegenbeli meccseink megnyerésével) kapcsolatos alacsony elvárások (mind a külvilág, mind a mi magunk részéről) később ténylegesen rossz hatással lesznek a teljesítményre. Ellenkező előjelű példának a My Fair Ladyt szokás felhozni, de azt gondolom, hogy a saját házunk tájáról is találni bőven, hiszen a töretlen wengeri hit és bizalom nélkül jó néhányan nem futottak volna be hasonlóan fényes karriert (mások meg emiatt évekig folytathatták nálunk labdarúgásnak nem nevezhető, de nyugalmunk megzavarására tökéletesen alkalmas tevékenységüket, de erről most ne beszéljünk). A jelenséget a kutatók először iskolásokkal írták le (a rossz tanulónak bélyegzett és ebben megerősített gyerekek később még rosszabbá váltak), de megfigyelték sok más (pl. céges) környezetben, és azt, hogy a PL világában sem idegen, mi sem bizonyítja jobban, hogy a fogalom Wikipédia oldala az egyik példaként David Moyes szócikkét hivatkozza. Amúgy a gólem elnevezést egy régi zsidó legendának köszönhette, miszerint a 16. században egy prágai rabbi hozott létre egy agyaggólemet, hogy megvédje a zsidókat. De később a szörnyként kinéző gólemet el is kezdték szörnyként kezelni, ami – meglepetés! – valóban szörnyeteggé is vált. Végül elpusztították, bár egyes nézetek szerint 33 évente újra és újra testet ölt a prágai gettóban – amiről gondolhatjátok, hogy nem tűnik túl gyakori jelenségnek, de még mindig nagyobb esély van összefutni vele, mint a S?urst látni bajnoki címet nyerni.

A mesedélutánról visszakanyarodva ránk: szóval azt gondolom, hogy a 2016 decemberében egymás után jött, és a pislákoló bajnoki reményeinket összezúzó két sokkoló vereség után szép lassan beindult egy önmagát erősítő folyamat. Érdemes megjegyezni, hogy ez olyan szinten a szervezeti kulturánk részéve vált, hogy sem a szakmai stáb, sem a keret drasztikus átalakítása nem szüntette meg. Bár az Emery-Arsenal mézes heteknek is beillő őszi veretlen sorozatunkban voltak is biztató jelek, és azt is el kell ismerni, hogy idén valamit javult is a helyzet, de még így is feleannyi pontot szereztünk az Emiratesen kívül, mint belül (22 vs 44). És ha ezt valami összjátékunkat befolyásoló, egyének fölött álló misztikus erőként is értelmezzük (ne tegyük), akkor vegyük elő pl. Bernd Lenot, akinek a teljesítménye kapusként jóval kevésbé függ a csapatjátéktól. Nos, ő a hazai meccseken kimagasló, 80% fölötti hatékonysággal védte ki a nagy helyzeteket (vagyis a kb. 50-50-nek tekinthető, jellemzően egy az egy ellen szituációk)... de persze csak az Emiratesben. Idegenben éppen fordítva, több mint 80%-a bement a nagy helyzeteknek. Persze itt nem beszélünk túl nagy mintáról, de a különbség azért jelentős.

A Gólem-hatást nemcsak mi, mint a jelenség tárgyai, hanem a külvilág is alakítja, a mi esetünkben ez ugye az ellenfeleinket jelenit, hogy a rossz formánkon rugózó újságírókat nem is említ Hiszen míg normál esetben egy rendes Premier League közép- vagy kiscsapat már megszeppen a játékoskijárójukban feltűnő első ágyús címer látványától is, a kétarcúságunk ismeretében már könnyebben gondolnak arra, hogy íme, itt a lehetőség, hogy megcsapjanak egy topcsapatot. Ugye legutóbb a watfordi anyaszomorítókon sem igen látszott az, hogy a tíz perc alatt összehozott gól- és emberhátrány után füleket-farkukat behúzva pitiztek volna azért, hogy ne alázzuk meg őket nagyon.

Szóval ez egy önmagát erősítő, mind a csapat, mind az ellenfelek által fenntartott negatív spirál nagyjából a következő lépésekkel lehet összefoglalni:

• rosszul ment az elmúlt néhány idegenbeli meccsen;
• az Arsenal játékosok elkezdenek kételkedni abban, hogy megy-e nekik idegenben;
• a vezető edző és a szakmai stáb óvatosabb taktikát választ az idegenbeli meccsre;
• az idegenbeli meccsekkel kapcsolatos elvárásaink magunkkal szemben lecsökkennek;
• a papíron gyengébb házigazdák is felszívják magukat ellenünk;
• mindezek miatt jó eséllyel a következő mérkőzésen is pocsékul szereplünk, és ezzel a ciklus kezdődhet is újra elölről. BACK ON TOP!

No és hogy hogyan lehet ebből kitörni? Na, erre eddigi – némiképp szerény – utánakeresésem alapján nem találtam semmilyen kidolgozottabb javaslatot. Az módszertani szemszögből nézve érthető, hogy ez egy keveset kutatott terület, hisz etikátlan szándékosan előállítani a jelenséget, viszont így nem lehet vizsgálni kísérleti körülmények között. Feltételezhetően amúgy sincsen egy univerzális megoldás, és a helyzetet komplexé teszi, hogy nem egy-két kishitű játékosról van szó, hanem egy konkrét focistákon és edzőkön túlmutató jelenségről. Nem tudom, hogy az Arsenal első csapata alkalmaz-e sportpszichológusokat (arra tippelek, igen, hiszen találtam az akadémiára is teljes állásra hirdetést pszichológusnak), és ha igen, ők vajon foglalkoznak-e kiemelten az üggyel. Egy rettentő ironikus időpontban közölt cikket találtam ami arról értekezik, hogy Wenger alkalmazza a csapatnál az új-zélandi rögbi-válogatott világbajnoki címében is közreműködő, sportolóból sztár sportpszichológussá váló Ceri Evanst, annak érdekében, hogy a nagy tét nyomása alatti összeroppanásokat; ugye ekkoriban a BL nyolcaddöntő a végállomás szinonimájává vált, és ugye ekkor friss élmény volt, ahogy a leicesteri róka kiénekelte a szánkból a sajtot. És hogy mi ebben az irónia? A Telegraph 2016. december 10-én hozta le a cikket. December 13., Goodison Park. December 18., Etihad Stadium. A többi pedig történelem. Dr. Evansről azóta nem hallani.

Hogy mi a végkövetkeztetés? Nem tudom. Talán az, hogy még egy professzionális csapatban, csupa fontmilliókat érő sportolóval is tudnak számítani banálisnak látszó pszichés faktorok. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy az egész elképzelés spekulatív és igen elnagyolt, valójában a sötétben tapogatózunk. Utálok ilyen közhelyesnek ható gondolatokat leírni, de tényleg azt gondolom elsősorban az segíthet, ha a csapat elhiszi, hogy képes sokkal erősebb produkciókra vendégként is, ha az Emiratesen kívül is jobban akarja a labdát (persze nem feltétlen úgy, mint Marcos Alonso). És egy mostanival ellentétes folyamat beindításában mi sem adhatna nagyobb löketet, mint egy kupameccsen magabiztos játékkal legyőzni az otthonában egy európai (hellyel-közzel) topcsapatot, és ezzel elkezdeni átírni az idegenbeli formánkkal kapcsolatos negatív sztereotípiáinkat.

Igen, ez lett volna a finom átvezetés a ma esti EL negyeddöntős visszavágóra. Az első meccs egy klasszikus félig teli („ki gondoltam volna, hogy ilyen jól fogunk játszani?”) vs. félig üres („simán eldönthettük volna otthon még egy vagy két góllal!”) dilemma elé állított minket, aminek az utólagos eldöntésében a ma esti performasz sokat segíthet. Az előjelek tetszetősek, Emery le is nyilatkozta, hogy győzni megyünk, ami a védelmünk állapotát elismerve nem tűnik rossz ötletnek, ha nem kihúzásra játszunk. A 2-0-s előny azt is jelenti, hogy míg ha az elején ők rúgnak egyet, kezdődhet a rettegés, hogy még eggyel már hosszabbítás, viszont ha mi találunk be, nekik már négy kéne az üdvözüléshez. Kisebb sérülés miatti hiányzás se nyomaszt minket, mindneki bevethető, aki számít (bocsi, Denis), és a Watford ellen nem kezdő Kolasinac, AMN, Lacazette vagy épp Özil lehetőséget ad arra, hogy friss játékosokkal rotáljunk.

Zárásképp Trollséne kolléga reménykeltő statisztikával egybekötött fohászát továbbítom nektek: "Könyörgöm ne basszuk már el, bármilyen szarok is vagyunk idegenben, idén csak az Anfielden született olyan eredmény amivel ma kiesnénk." A kezdőnk pedig: