Az Arsenal FC az Olympiakos ellen hosszabbítást követően, fordulatos, drámai meccsen elszenvedett vereséggel kiesett az Európa Ligából a legjobb 32 csapat között. A vereség súlyos és megrázó, következményei messzire hatnak, továbbá egy kijózanító pofon erejével döbbentenek rá minket arra, hogy valójában hol is tartunk. A lefújást követően tragikus hősként az Emirates gyepén elterülő Pierre-Emerick Aubameyang fájó jelképe az Arsenal jelenlegi korszakának. Mindenféle megalapozatlan optimizmus, könnyelmű bagatellizálás és hamis relativizálás ellenére teljesen jogosan váltott ki a szurkolók között lincshangulatot vagy mély kétségbeesést. Alább ki is fejtem, hogy miért gondolom így.

Nem a pályán látottak miatt

Sok helyen olvastam, hogy a szélsőséges reakció azért is indokolatlan, mert a két mérkőzés alapján nem érdemeltünk kiesést. Ha a következtetés téves is, a magyarázat önmagában helytálló. Az igen hasznos – bár véleményem szerint gyakran felületesen és túlhasznált – xG mutatók alapján egy 4-1-es győzelem sokkal közelebb lenne a reálishoz, mint a kialakult 2-2, ld. alább Caley grafikonját a két meccs összesítéséről.

Kis szerencsével ez a poszt nem (most) születik meg.

Ettől függetlenül azért a párharc jelentős hányadában, pl. a visszavágó komplett első félidejében nem mutattuk különösen lehengerlő csapat benyomását (ezt a statisztika is alátámasztja), és joggal érezhettük azt is, hogy ha a klub történetének valaha volt négy legnagyobb összegű igazolása nagyobb támadóerőt kéne képezzen, ha egyszerre van a pályán. Szóval az elérhető legerősebb felállásunkkal meggyőzőbbek voltunk egy olyan csapatnál, aminek a teljes kerete ér nagyjából annyit, mint Aubameyang játékjoga. Ezt fölösleges elvitatni. Fiatal és tapasztalatlan vezető edzőnk felelősségét is értelmetlen boncolgatni, ahogy amellett sem szeretnék érvelni, hogy milyen érdemei lehettek a nyomokban egész ígéretes játékunkban. Most sokkal jelentősebb dolgokról van szól, mint arról, hogy egy vagy két meccsen hogyan szerepeltünk.

Elveszett a remény a BL indulásra

Az esélyünk a jövő évi Bajnokok Ligája indulási jog megszerzésére az Európa Liga megnyerése volt, nem az angol bajnokság 4-5. helyének elcsípése. Ha valaki a fogadóirodák ajánlatait megnézte, nagyjából 3-szor valószínűbbnek érezték az előbbit (7-8-as-vs. 22-23-as szorzó). A five-thirty-eight kalkulációja szerint viszont az Olympiacos elleni visszavágó előtt mind az EL megnyerésére, mind a PL-ben a 4-5. hely megszerzésére úgy 5% esélyünk volt, tehát kb. hasonlóan reménytelennek látszott mindkét út.

Én mondjuk elképesztően nagy számú szimuláció helyett pusztán naiv megérzéseimre alapozva azt gondolom, hogy az EL-ben 5 párharc választott el minket a céltól, és az 5 csapat közül egyértelműen erősebb senki nincs, és jó eséllyel 3 papíron gyengébb is lesz, és az erőfölény érvényesítésre két meccs is van. Ezzel szemben a PL-ben a 4 pont hátrány nem tűnik kimondottan soknak, és mindenki fel tud idézni a Wenger-érából néhány nagy tavaszi hadjáratot, viszont az lényeges különbség, hogy a nagy négyes korában, majd az olajmágnások pénzével felpumpált Manchester Cityvel, és az okosan építkező szomszédokkal együtt is jellemzően egy vagy két komolyabb riválisunk volt a BL helyekért. Idén ezzel szemben van kilenc. És persze lehet azt mondani, hogy egy Burnley nem lehet komolyan számba vehető, ha a BL helyekről van szó, de akkor kijelenthető, hogy mi sem. Nézzünk csak rá az eddigi eredményeinkre, akár az xG-k alapján számolt fiktív tabellára (az alapján az aktuális 10. helyünk is hízelgő). Persze én is látom a fejlődés jeleit a játékunkon, jöttek is biztató eredmények,  de közben ne sikkadjunk át afölött sem, hogy mind a Chelsea, mind a Burnley, mind az Everton ellen a vereség nem lett volna méltánytalan kimenetel. Elképzelhetetlennek látok akkora fejlődést és szerencsét, hogy a kilenc csapat mindegyikénél erősebb hajrára legyünk képesek.

Jó nézni így Carlot, de nem lesz mindig a PL-ben sem szerencsénk.

A helyzeten valamicskét javíthat, ha a Manchester City hiába költi el csak jogászokra egy harmadosztályú csapat éves költségvetését, mégis érvényben marad az eltiltásuk az UEFA rendezvényeiről. A profi labdarúgás és az azokat vezető csúcsszervekkel kapcsolatos néhány évtizedes benyomásaim alapján én erre a forgatókönyvre életbiztosítást biztosan nem kötnék, mindazonáltal ebben az esetben a 9 riválisból egy (sanszosan a Chelsea) még akár meg is előzhet minket. Hurrá.

És azt is tartsuk szem előtt, hogy 11 fordulóval a vége előtt az elviekben megszerezhető maximális pontszámunk a tavaly elért 70 pont, és ahhoz, hogy ne ez legyen a 38 meccses PL szezonok 1996 óta tartó történetében a legterméketlenebb (63 pont 1995-96. és 2017-18. – mindkettő egy-egy korszakos manager legendánk hattyúdala), legalább 8 mérkőzést kéne még idén nyerünk, ami éppen annyi, amit a szezon eddigi részében sikerült. Mindezeken felül meg egész egyszerűen nevetségesnek érzem a számolgatást a BL helyekért, továbbá illetlenségnek a sorssal szemben, hogy ilyet kérjünk tőle.

Korszakunk jelképe

Az EL kiesés nem azért megrázó, mert nagyon kívül állt a világunkon. Épp ellenkezőleg. Tökéletesen, ijesztően beleillik klubunk jelenébe. Nem egy fordulópont, nem is a válságunk eddigi legmélyebb pontja, hanem egy erős, emlékezetünkbe beleégő momentum. Egy jelkép, ha úgy tetszik. Lehet mondani, hogy igazságtalan, hogy épp egy szerencsétlen, de nem különösebben rossz mérkőzés után szökik az egekbe az elégedetlenség, de ahogy a történelemben jellemzően a forradalmakért sem közvetlen kiváltó okuk felel, inkább látványos apropóul szolgál, úgy a mi esetünkben is hiba nem látni, hogy a túlzottnak tűnő reakció annak a környezetnek szól, amiben bekövetkezett a kiesés. Ha mi, szurkolók azt látnánk, hogy jó irányba halad a csapat, hogy a tulajdonos nem néz hülyének minket, hogy a vezetésnek kiérlelt koncepciója van a klub fejlesztésével, ha az eredményeink összhangban lennének a kommunikált célokkal, ha tudnánk, hogy még egy BL nélküli szezonra a szükséges befektetések meglépésével reagál a tulajdonos, akkor jogos elvárni, hogy kezeljük annak a meccset, ami. De nem erről van szó. A helyzetünk reménytelenségével idáig is tisztában lehettünk, de a kiesés ténye ezt izomból az arcunkba vágta.

Ebből a kútból nem lesz könnyű kimászás.

Üdvözlet mindenkinek az Arsenal Football Club lidérces rémvalóságában, ahol februárban kiestünk a 2. számú európai kupasorozatból, miközben az angol bajnokságban elfoglalt jelenlegi helyezésünk alapján a jövő évben már ősszel sem léphetünk európai porondra. Az EL kvalifikáció megszerzése persze továbbra sem lehetetlen (a 8. hely is elég lehet hozzá), de mégis, arra kell ráeszmélnünk, hogy az általunk lesajnált, klubunk nívójához méltatlan Európa Ligából - amelyben való részvételünkre csak egy átmeneti anomáliaként szeretünk tekinteni – teljesen elképzelhető, hogy majd nem a Bajnokok Ligája kapujáig letekert vörös szőnyegen át távozunk.

Óhatatlanul el kellett játszanunk a gondolattal, hogy a jelenlegi legjobbjainkat múlt csütörtökön utoljára láthattuk európai mérkőzésen ágyús mezben. Aubameyang fogja megragadni az utolsó lehetőségét, hogy egy klasszisához méltó topklubhoz szerződjön? A jelenleg talán a legnagyobb összegért értékesíthető Lacazette lesz feláldozva a pénzügyi mérlegünk oltárán? Lucas Torreira lesz visszacsábítva Olaszországba? Vagy valaki olyan is megy, akit most még csak eszünkbe se jutna? Korai még ezt megtippelni. De az gyakorlatilag biztosra vehető, hogy a 2017-es FA kupa győzelmünk óta igazolt játékosaink közül lesz olyan, akit nem fogunk tudni megtartani. És a távozásukkor ott lesz az a keserűség, hogy ezek a játékosok mind igazi katarzis, magasba emelt trófea nélkül fognak távozni. Talán némelyikük jó, mások talán rossz befektetésnek lesznek elkönyvelve. Lesz olyan, aki úgy marad majd emlékezetünkben, hogy nélküle még nagyobb mélységekbe zuhantunk volna, másnál pedig inkább majd sajnálkozunk, hogy sose tudta kibontakoztatni a benne rejlő potenciált.

Elmaradhat a katarzis.

De az közös lesz bennük, hogy az új korszakunk kisiklására, kudarcára, beváltatlan ígéretére fognak emlékeztetni minket. Arsenalos pályájuk sorsa pedig ott, Aubameyang 123. percben kihagyott helyzetekor pecsételődött meg végérvényesen. Ezért is tragikus a kiesésünk.

De van még valami. Beszélnünk kell a pénzről is.

Úton az önfenntartó középszerűség felé

„We have a Champions League wage bill on a Europa League budget” – nyilatkozta a nyáron Josh Kroenke ún. board director, a csapat ügyei iránt fogékonyabb Kroenke. Ez jövőre talán úgy módosul, hogy lesz egy BL fizetési keretünk, egy EL-re alkalmas kerettel, de EL büdzsé nélkül. Nyilvánvaló, hogy ez hosszú távon nem fenntartható. Sőt, rövid távon sem, és itt meg kell, hogy említsem a fájdalommásnaposságunkra érkező örömhírt: pénteken került nyilvánosságra a 2018/19-es szezonunk pénzügyi jelentése, amiből kiderült, hogy 2002 óta először kényszerült a klub mínuszos szezont elkönyvelni. A részletékért a mindig kiváló Swiss Ramble elemzését javaslom, főleg azoknak, akik jelen poszt elolvasása után nem kerültek kellően depresszív állapotba.

Az EL érdektelensége melletti érvként szokás felhozni, hogy nemcsak sportszakmai értelemben egy utolsó Lőtéri Kutya Kupa, hanem anyagilag is aprópénz, amelyre szükségünk sincs, hisz többet érnek a nyugodt csütörtök esték. Ez sajnos nem igaz. Tavaly ezüstérmeseként a helyezés szerint járó pénzdíjjal, a tévés közvetítésért járó részesedéssel, valamint a hazai mérkőzések jegybevételével együtt 32 millió angol fontot kerestünk. Az idei bevételeinkről nem találtam pontos kalkulációt, de ezzel a korai kiesés csak a tavaly megkapott pénzdíjakhoz képest kb. 8 millió font mínuszt jelent. Jövőre lehet, hogy semennyi se lesz. Közben a fizetési keretünk meg ugye emelkedett, számos igazolási díjat még évekig fizetnünk kell, pl. Pépé és Saliba miatt még a 2023/24-es szezont is kvázi -18,5 M fonttal nyitjuk (bővebben ld. itt). Hovatovább azt se feledjük, hogy amíg mi az EL-ben vegetálunk, a riválisaink (ha egyáltalán nem nagyképűség még ezt a szót használni rájuk) a BL-ben jelentős összegeket könyvelnek el évről évre. A tavalyi évben a négy BL-ben szereplő angol csapat 82 és 99 millió angol font közötti összeget kerestek. Amíg mi visszaesünk, mások a mi kárunkra is erősödnek.

És akkor arról nem is beszéltünk, hogy a klub általános presztízsének mennyi kárt okoz, ha tartósan BL, sőt, akár EL nélkül maradunk. A hihetetlen magas jegyárak fenntarthatóak lesznek? Európa legizgalmasabb futballtehetségeit a pénzen kívül lehet bármivel motiválni, hogy hozzánk jöjjenek? Mennyire maradunk vonzók a szponzoroknak? Ha az eredményeink egy középcsapat eredményei maradnak, akkor a büdzsénk is egy középcsapat költségvetése lesz, aminek hatására a keretünk is az lesz, és egy ponton ki kell majd mondanunk, hogy az Arsenal már nem egy megújulási krízisben lévő topcsapat, hanem egy szebb napokat látott középcsapat az angol labdarúgó első osztályban.

Hogy mik azok a tényezők, amik megállíthatnák a lefelé gyűrűző spirált? Az egyik kézenfekvő iránynak az innováció, a riválisoknál progresszívebb szemléletű, színvonalasabb szakmai munka látszik. Érdemes lehet ezen is elmélkednünk, vagyis hogy Don Raultól, Mikel Artetatól, az akadémiánktól, a scouting rendszerünktől, stb. mit is várhatunk. De ezt most tegyük félre. A másik fontos faktor a tulajdonos befektetése. Azt láttuk korábban is, hogy ha a tulajdonosi finanszírozásra osztanák a PL helyezéseket, mi már régen kiestünk volna. Nehéz azt gondolni, hogy ez a jövőben radikálisan változna. Ha tulajdonosunk víziója az önfenntartó (eufemizmus, valójában a profittermelő a helyes kifejezés) klubmodell, akkor a siker fokmérője a kitermelt nyereség nagysága lesz... szépséghiba, hogy jelenleg ebben a tekintetben is pocsékul állunk.

Nem a vezető edző alkalmassága a legfőbb kérdés.

Szóval ha per pillanat egy valamiben közös platformon vagyunk a Kroenke családdal, az az, hogy mindannyiunkat zavar a jelenlegi, veszteséget termelő Arsenal. Nem értek se a pénzügyekhez, se a (sport)közgazdaságtanhoz, nem is ástam mélyre, ezért alább nem kijelentő, hanem kérdő mondatokat fogalmazok meg. Miért is gondoljuk, hogy a jelen pénzügyi gondjaink megoldása során az Arsenal visszatér a legnagyobbak közé? Életszerű elvárás-e egyáltalán, hogy komoly befektetés nélkül bármilyen sportszakemberek irányításával visszatérhetünk az élmezőnybe? Miért is nem lehet stabil és önfenntartó egy PL középcsapat? A PL globális értékének drasztikus növekedésével miért is nem lehet pénzügyileg nyereséges befektetés egy topcsapat középcsapattá züllesztése is? Mi van, ha az angol bajnokság megnyeréséért és a „legnagyobb célokért” harcban lévő csapat képe mindig is csak egy „politikai termék” volt az erre fogékony szurkolók megvezetésére?

Kiestünk Európából, és zuhanunk tovább a középszerűségbe.