Ez most nem Arsenalos téma lesz, de mivel a korábbi írásaimból is láthattátok, hogy a labdarúgásban jelen lévő társadalmi felelősség kérdése foglalkoztat, így talán nem meglepő, hogy Gulácsi Péter szivárványcsaládok mellett kiálló Facebook posztjának közéleti visszhangja mellett sem tudok szó nélkül elmenni, főleg mivel számomra kimondottan visszatetszést keltő a közéleti reakciók többsége. Véleményposzt.

A gyűlölködő kommentekre és a szélsőjobboldali propagandára nem érdemes sok szót vesztegetni. Jóval érdekesebb a független média reakciója, valamint a Red Bull Leipzig kapusának kiállását ünneplőknek a megnyilvánulásai. Tartalmas cikket írt a témáról Kele János a 24.hu-n, amely felvonultatja az eset számomra problémásnak tartott aspektusainak a többségét, így alább az ő írásának a főbb állításait fogom kritikával illetni.

Azt nem vitatom, hogy Gulácsi Péter részéről a család az család kampányhoz csatlakozás egy őszinte és tisztességes szándékú gesztus volt, de ezért őt hősként méltatni, és a cselekedetét jelentékeny, bátor lépésként értékelni, valamint a gyűlölködő kommenteken és a szolidaritás hiányán szörnyülködni szerintem súlyos aránytévesztés, és a rendszer - akár a nemzetközi profi labdarúgás, akár a Magyarországot vezető hatalmi berendezkedés - érdemi problémái fölötti átsiklás, az identitáspolitika alapú közéleti harcok folytatása, ami lényegében meggátolja a rendszer valós kritikáját (általában a jelenségről és a vele kapcsolatos ellenvetésekről Kapelner Zsolt cikkét javaslom.)

Először is nézzük meg, hogy mi is volt annyira bátor abban, hogy egy tautológiát kiposztolt a Facebook oldalára! Ha nyereség-veszteség mérleget akarunk vonni, akkor az egyik serpenyőbe rakhatjuk a rengeteg dühödt kommentet, a lemondást arról, hogy belátható időn belül magyar klubnál vagy az MLSZ-nél pozíciót kapjon, vagy épp a 2Rule következő reklámarca legyen, továbbá annak kockáztatását hogy a válogatott meccseken ezentúl az ultrák egy részének fújolása mellett kell labdába érnie. A másik oldalon viszont a magukat toleránsnak és progresszívnek tartó szurkolók között jelentősen nőtt az ázsiója (ahogy az idézett 24.hu-s cikk is rámutat: a Facebook kedvelőinek a száma a poszt közzététele óta nagyjából megmásfélszereződött), és mind a hazai, valamint a nemzetközi sajtóban is bezsebelt jó néhány elismerést. Tehát a Gulácsi brand szerintem összességében győztesen jött ki az ügyből, és én könnyen el tudom még azt is képzelni, hogy egy marketinges szakember is pont ugyanazt javasolta volna neki hideg számításból, mint amit ő a szívére hallgatva tett.

Azt is fontos leszögezni, hogy a Nyugat-Európában befutott, 14 éve külföldön is élő, a Bajnokok Ligája elődöntőjét is megjárt profi labdarúgó számára egyáltalán nem tűnhet annyira ijesztőnek a magyar ugaron való térvesztés, mint amennyire előnyös a nemzetközi szférában szerzett népszerűség. Lehet, hogy egy vérből valók vagyunk vele, de ha megnézzük Gulácsi társadalmi környezetét és státuszát, akkor hamisnak látszódik a fehérek közt egy európai interpretáció. Mindössze annyi történt, hogy egy rendszeren kívüli szereplő privilegizált helyzetének köszönhetően megtehetett egy olyan szimbolikus gesztust, amivel a saját kivívott státuszát nem veszélyeztette. Ha a propagandának jogosan vetjük a szemére, amiért “nem számoltak be egy eseményről, amelynek hírértékét talán még egy laikusnak sem kell különösebben ecsetelni”, akkor a független médiát is érheti kritika, amiért egy mínuszos hírből (külföldön légióskodó válogatott sportoló csatlakozott egy közösségi média kampányhoz), majd az arra jött negatív reakciókról beszámolásból vezető anyagot csinált.

Itt megjegyzendő, hogy bár a politikai törésvonalakra látszólag kevésbé tapintott rá, de bejárta a magyar sajtót tavaly ősszel az is, amikor Gulácsi egy SMA beteg kisfiú kezelésére ajánlott fel mintegy 25 millió forintot, és hirdetett gyűjtést (amelyhez aztán többek között Özil is csatlakozott). Természetesen szívesebben hall az ember arról, hogy az élsportolók ilyen célokra áldoznak a pénzükből, mint aranyozott steakekre vagy összetörendő sportautókra, de végső soron itt is azt látjuk, hogy egy egyenlőtlen rendszer kedvezményezettjeinek tét nélküli (két heti fizetéséről lemondás) gesztusaiért tapsolunk. Arról pedig közben nem beszélünk, hogy az igazi probléma nem az, hogy nincs még több ilyen jó szándékú és emberséges focista, hanem az, hogy egy olyan világban élünk, ahol lehetséges, hogy akár közpénzből, akár a szabad piac keretei között meggazdagodott profi (férfi) labdarúgók fizetésük töredékéből jóemberkedhetnek, miközben az állam nem biztosítja a megfelelő egészségügyi ellátást a rászorulóknak. 

Azzal kapcsolatban is szkepszisemet fejezem ki, hogy a hashtagelős, profilkép lecserélős, kitűzőt hordós kiállások mekkora hatással is vannak a társadalmi vélekedések megváltoztatására. Azt én se hiszem, hogy ezek a kampányok teljesen hatástalanok lennének, de szerintem ezek elsősorban arra alkalmasak, hogy a társadalomban amúgy is meglévő vélemény indikátoraként szolgáljanak, felerősítsenek bizonyos hangokat, segítsenek kifejezni egy amúgy is jelenlévő álláspontot. És emellett persze az érintett kisebbségben lévő, esetlegesen elszigeteltségüket megélő embertársainknak sokat jelenthet a helyzetükkel való szolidaritás, adhat értékes közösség élményt. 

De közben azt is gondolom, hogy ezek a kiállások nagyon limitált mértékben alkalmasak arra, hogy árnyalják a társadalmi attitűdöket. Aki elutasító a szivárványcsaládokkal, és valamiféle vélt normalitás, hagyományos értékek és a gyerekek egészséges felnevelése elleni hecckampánynak tartja a család az családot, annak aligha lesz elég, hogy a válogatott általa is rajongott kapusa a kezére rajzol egy szimbólumot, és kiír mellé pár sort. Sokkal egyszerűbb az így keletkezett disszonáns érzéseket feloldani azzal, hogy az illető ugyan kompetens sportolóként, de megvezették őt, esetleg behódolt a nyugati világ fertőjében tomboló gender őrületnek. Aki pedig a hazai sportvilágban a kurzus kedvezményezettje közé tartozik, az sem fog elgondolkozni a saját felelősségén, hiszen pontosan tudja, hogy vele ellentétben Gulácsi anyagilag független a hatalomtól, épp ezért nem is meglepő, hogy magyar klubok alkalmazásában állók nem is követték a példáját. Ezért ezek a kiállások szerintem nem is lehetnek alkalmasak a lövészárok-mentalitás lebontására (miközben azt gondolom, hogy a család az család kezdeményezésnek más részei, pl. a szülőket és szakértőket megszólaltató programjai képesek lehetnek társadalmi érzékenyítésre).

Abban se szívesen hiszek, hogy Gulácsi kiállása igazán fájdalmas ütést vinne be a rendszernek, vagy ahogy a 24.hu szerzője írta “kifejezetten kellemetlen a kormánypártoknak, és még kellemetlenebb személyesen a miniszterelnöknek”. Én ezt vitatom, ugyanis a NER nem mély ideológiai meggyőződésből támadja diszkriminatív törvényekkel és kommunikációs hadjárattal a szivárványcsaládokat, hanem a célja elsősorban az, hogy tematizálja a közvéleményt, és megossza a társadalmat látszatügyekkel, ezáltal a saját szavazóbázisát összetartsa, a valóban fontos és kellemetlen ügyeket pedig a közbeszédtől távol tartsa.

Gondoljuk végig azt is, hogy mégis mi történik, ha - Gulácsi kiállásának köszönhetően is - nyitottabbá és elfogadóbbá válik a társadalmunk a szivárványcsaládokkal kapcsolatban, és kiderül, hogy már a hatalom számára fontos szavazói csoportokban is jelentős támogatást élvez a Gulácsi által is képviselt álláspont? Természetesen ekkor a NER minden további nélkül elengedné az ügyet, majd keresne egy másik kisebbségi csoportot, akinek a tagjait feláldozhatja hatalmi céljai érdekében. Könnyen lehet, hogy olyat, amelynek tagjai nem rendelkeznek akkora társadalmi tőkével, mint a profi média kampány lebonyolítására képes szivárványcsaládok és örökbefogadást tervező azonos nemű párok. Ez persze a hazánkban élő LMBT+ személyek számára egy pozitív változás lenne, de a nagy képet nézve nem kerülnénk közelebb egy igazságosabb és egyenlőbb Magyarországhoz.

Épp ezért tartom rossz iránynak, hogyha elvárássá tesszük, hogy bizonyos “fontos ügyekben” egy élsportolónak meg kelljen szólalnia. Szerencsére ha más nem is, de finom ízlése visszafogta a cikkírót is, hogy ebbe belemenjen ("olcsó hangulatkeltés lenne név szerint számba venni mindazokat, akik számára ez a lehetőség szintén adott volna, mégsem élnek vele"). Én is azt gondolom, hogy az elismerésre érdemes, ha egy élsportoló szociálisan szenzitív, környezete iránt felelős, de ennek hatékony kifejeződésére nem a szimbolikus identitás- és értékkinyilvánításokat tartom, és teljesen érthetőnek vélem, ha valaki ezektől tartózkodik. Ha lenne lehetőségem kérdezni Gulácsitól, arra lennék kíváncsi, hogy a társadalmi felelősségét hogy élte meg profi labdarúgóként abban a ligában játszva, ahol a mai napig nem akad senki, aki aktív karrierje során coming outolt volna. Beszélt ennek a szomorú jelenségnek a problematikusságáról a nyilvánosság előtt? Tett azért, hogy a foci világában az LMBT+ sportolók számára elfogadóbb legyen a környezet? Mindenféle előfeltevés nélkül én sokkal inkább kíváncsi vagyok arra, hogy akár ő, akár más, társadalmilag érzékeny sportoló mit tett közvetlen környezetének jobbá tételéért, mint hogy közösségi médiás kampányokhoz csatlakozott-e.

Azon is lehet picit kárörvendeni, hogy a propaganda média zavarba jött, és nehezen talált fogást a témán, de nekem nincs sok kétségem afelől, hogy idővel meg fogják találni az eset központi narratívába illesztésének módját. Például képzeljük, el, hogy egyszer a magyar sportélet egy másik fontos szereplője tesz egy vállalhatatlan és gyűlöletkeltő megnyilvánulást, majd a következmények elmaradását, az elhatárolódások hiányát számon kérő nyilvánosságnak válaszul remekül elő lehet majd venni példának Gulácsit, hiszen “lám, ez a különbség köztünk, hogy mi elfogadtuk az ő kiállását a genderlobbi mellett, továbbra is a válogatott ünnepelt hálóőre, viszont ti, a cancel culture lángjában égő balliberálisok meg rögtön kommunista tempóba kapcsoltok, ha valaki fel meri vállalni a PC-terrornak nem tetsző véleményét”. Tehát a hatalom birtokosai számára egyáltalán nem kellemetlen az ügy, és biztos vagyok benne, hogy nyugodtan alszanak, amíg ilyen megnyilvánulásokkal és az ezekre adott reakciókkal tölti az idejét a vele szemben kritikus közvélemény.

Egyébként szerintem Gulácsi helyzetében az igazán bátor és bevállalós véleményalkotás valahol ott kezdődne, ha előállna egyszer azzal, hogy a neki munkát adó Red Bull nem szárnyakat, hanem maximum szívritmuszavart meg diabéteszt ad, és gusztustalan, ahogy Mateschitzék az egészségkárosító löttyük arculatát a profi sporton keresztül úgy fazonírozzák a fogyasztók - köztük rengeteg fiatalkorú felé - mint valami fiatalos, sportos és vonzó dolgot. De hát ahogy a Black Lives Matter molinók előtt játszó Arsenal is elhatárolódott az ijesztően politikus Öziltől, amikor az az ujgurok elleni pogromról beszélt, és zokszó nélkül hagytuk otthon Mhitarjánt is, mikor az Európa Liga döntőjében származása miatt nem tudták volna a biztonságát garantálni. Tulajdonképpen nincsen semmi újdonság az egészben.

A profi labdarúgás rajongójaként, legyünk akár a magyar válogatott, akár a RB Leipzig vagy az Arsenal FC drukkerei, együtt kell élnünk azzal, hogy egy egyenlőtlenségeket generáló és temérdek igazságtalansággal működő rendszer fenntartásához asszisztálunk. De legalább ne ünnepeljük meg és ne induljunk miatta háborúba, ha a rendszer egy kedvezményezettje tesz egy jószándékú, de végső soron a rendszer kritikáját megkerülő szimbolikus gesztust.