Liverpool vs Arsenal Running xG pic.twitter.com/eG78BNk5Jq

— Scott Willis (@oh_that_crab) December 29, 2018

Lemosva.

  

2019. február 14.

BATE 1 - 0 Arsenal (EL)

 

Kikapni egy kieséses meccs odavágóján sose jó élmény, de a kiábrándító identitásvesztett semmilyenség tette igazán toplista matériává ezt az egyébként igencsak feledhető találkozót. A BATE-vel egy évvel korábban a csoportban futottunk össze, és akkor idegenben Wenger egy tartalékos csapattal hozott egy gálameccs hangulatú 4-2-t, míg Emery egy papíron jóval erősebb tízeneggyel szenvedett 90 percen át, miközben az ellenfél egy hosszú téli szünet után az első tétmeccsét játszotta. Amiatt nem aggódtam, hogy az Emiratesben nem sikerül majd fordítani, és tulajdonképpen Lacazette még egy lesgólt is lőtt, mielőtt a meccs végére kiállíttatta magát. Ami miatt ez borzalmas volt, hogy ahogy a hideg belarusz krumpliföldön céltalanul passzolgató ágyús mezes focistákat bámultam, ekkor tört rám először az érzés, hogy én már nem is tudom, hogy mi ez a csapat, aminek én szurkolok.  Egyfajta elidegenedésre ráeszmélés. A címert ismerem a mezen, a játékosokat is láttam már benne sokszor, de képtelen vagyok megmondani, hogy most ők milyen focit is képviselnek, és mi is a közös történetünk. Kik is vagyunk mi? Hol is tartunk? Mik a céljaink, amiket el akarunk érni? A helyzet az, hogy egy identitás nélküli csapat lettünk.

 

A képernyő másik oldalán se volt kevésbé frusztráló, és nekünk még egy BATE játékos se akadt kéznél, akin le lehetett volna vezetni a feszkót. 

2019. február 19.

Huddersfield 1 -2 Arsenal (PL)

 

Egy idegenbeli győzelem alapjáraton akár még egy örvendetes dolog is lehetne (18 novemberében sikerült ez előtt utoljára). Ráadásul a forduló előtt épp a szeptember óta mélypontot jelentő hatodik helyen tanyáztunk a City elleni menetrend szerinti zakót követően, miközben a Sp?rs 10 pontra volt. A válogatásba ez a meccs a következő miatt került be: a BL indulásért hajtó Arsenal a PL történeti negatív rekordokat ostromló biztos kieső Huddersfield ellen 5 védővel és 2 védekező középpályással állt fel (és még így is sikerült kb. 600 percnyi gólcsend után megajándékozni vendéglátóinkat egy találattal). Protagonisták, szép, támadó foci? Emlékszik erre még bárki is? Nem is írok erről többet, tényleg sokkoló volt.

5 védő és 2 vkp előtt Iwobi vezényli a támadást - üdv az Emery-ballban!

2019. április 21.

Arsenal 2 - 3 Crystal Palace (PL)

A szezon hajrájához érkeztünk, három hét volt hátra a PL zárófordulójáig, egy másfél hónapon át tartó heti két meccses dara kellős közepén voltunk (7 PL meccs és az EL negyed- és elődöntők). A CP meccs környékén kezdhettünk el komolyabban foglalkozni annak a lehetőségével, hogy a szezon akár egy 70 plusz pontos finissel elért Wenger-kupa mellé még egy Papának sose összejövő európai kupasiker is összejöhet. Optimizmusra is bőven volt ok: a bajnokságban négyen mentünk két helyért (a CP meccsen egy pontra voltunk a harmadik helytől és kettőre a hatodiktól), de a Sp?rs 10 pontos előnye nullára fogyott, és a legröhejesebb idegenbeli formáért járó stafétát is átvették tőlünk, miközben a BL-ben történelmi lehetőség előtt álltak (mai napig gyomortáji remegést okoz belegondolni, hogy egy meccsre voltak a BL serlegtől, brrr...). A Chelsea és a Bagós házassága is kifulladt (plusz nekik is ott volt az EL, ld. még később), míg a menkeszteri busz volánjánál a Jóskát váltó Solskjær projekt kezdeti lendülete is rendesen alábbhagyott. 

A tanár úrral együtt álmodoztunk mi is (a másik hazai meccsen aztán a dagi verte be az utolsó szöget a Wenger-kupás reményeink koporsójába).

 

Amit végül is kaptunk: kretén összeállítás, hülye közjáték és Mustafi horror show. Ritka, hogy egy játékos egymagában felelősségre vonható legyen egy kulcsmeccs elvesztésért, most mégis ezt teszem, amellett, hogy Emeryt is bőven elő lehet venni (meg is fogom tenni). Mindhárom gólban benne volt vastagon, még ha az elsőnél Jenkinson lestaktikáját előbb is kell említeni. A mélypontot az jelentette, mikor Zaha pár méteren körbeszaladta a második gólnál. Sokunkat a védelmi hibáknál még jobban dühített a felelősséget hárító bicskanyitogató mutogatásai és karlengetése, és ekkoriban sokan bíztunk benne, hogy legkésőbb a szezon végén megválunk tőle. Nem így lett.

 

Saját felelősségre.

 

Ami miatt viszont Emeryt illeti a kritika: érthető, hogy muszáj volt rotálnia, és az is, hogy az EL-t komolyan kell venni, de ezúttal csúnyán elszámolta magát. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de igazából már a kezdőnél is nagyon aggasztó volt. Szerencsétlen Koscielny hiába hosszú sérülés után lett még egyszer utoljára a védelmünk oszlopa, és ekkora gyakorlatilag kihagyhatatlan lett a csapatból, ami minimum kockázatosnak tűnt. De aznap nemcsak fizikailag lett még tovább facsarva (ami később az ágyús karrierjéhez nem méltó távozásához is vezetett közvetetten), hanem mentálisan is meg lett gyötörve, legalábbis nem szívesen lettem volna a helyébe, mikor megtudja, hogy Kolasinaccsal, Mavropanosszal, Mustafival és Jenkinsonnal alkotják a védelmet, míg előttük a középpálya stabilitásáért en-Neni felel. A szünetben már kettőt cserélni is kellett, de Mustafi még így is a pályán maradt, a többi pedig történelem.

 

Ami pedig a közjátékot illeti: a mérkőzés biztosan nem ezen ment el, de Emery kínos nem passzolását jól szemlélteti az a kedves kezdeményezése, hogy egy pszichológus vagy coach javaslatára bevezette, hogy a meccsek előtt az öltözőben a klub különféle dolgozói tarthattak motivációs beszédet a játékosoknak, aznap Ameesh Manek, aki a 1st Team Football Operations Manager volt (tippre kb. ő lehet az, aki az utazást meg a szállást szervezi, meg hogy mindenki kulacsában legyen víz). Az úriember állítólag igazi szekunder szégyenes produkcióban ordibált a játékosok gyűrűbén hülyeségeket (“We are Arsenal!” , “No one comes to our home!”), meg haka-szerű rítust próbált adaptálni. Aztán a jóembernek sikerült annyira felspanolnia magát, hogy a bíróval is káromkodott, meg a CP stábba is beszólt valakinek, így a végül még egy bírságot is összeszedett.

 

2019. május 29.

Chelsea 4 -1 Arsenal (EL)

 

Akármilyen  gyatrán is alakult a PL, és tűnt kilátástalannak a játékunk a szezon egy jelentős részében, mégiscsak itt volt egy európai kupadöntő. Nem a BL ugyan, de a BL helyet érő Európa Liga. Ami Wengernek se tavaly, se anno még UEFA kupaként se jött össze. Az előzetes hangulatom ennek ellenére nem éppen volt lelkesült. A PL hajrá elszerencsétlenkedése tényleg frusztráló volt, főleg, hogy csak egy, ill. két ponttal végeztünk a 4. és a 3. mögött. Rettentően zavart a Mhitarján ügy is, és nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy vajon a Papával is meg lehetett volna-e ezt így csinálni, hogy a nemcsak földrajzilag, hanem értékeit tenkintve is Európának nem annyira nevezető Bakuba nem vihetjük el biztonsági okokból az egyik játékosunkat. Gusztustalan helyzet, függetlenül attól, hogy nem Micky volt ekkoriban a kulcsjátékosunk (bár speciel ő volt az egyetlen, aki a keretből lőtt gólt EL döntőben, mikor két éve a csicskatripla menetelés megkoronázásaként megnyerték a trófeát a Uniteddel). A meccs maga egyébként nem is volt annyira borzalmas, mint másik néhány rangadós elhasalásunk, sőt, ha Hazard nem fog ki ihletett napot a búcsúmeccsére, tulajdonképpen még nyerhettünk is volna. De nem így történt, a vége három gólós megsemmisülés, a PL és az EL között a földre huppanás, és újabb év BL és BL pénzek nélkül. Személyes élmény még, hogy ronggyá ázhattam a Trefort Kertben, majd hazafelé a Jászain áthaladva még a Hableány katasztrófáját is közelről láthattam.

 

Emery végül elért valamit velünk, amit korábban sosem: EL döntőt bukott.

 

2019. szeptember 15.

Watford 2 - 2 Arsenal (PL)

 

Az életről lehozó szezon befejezés után nem sokan reméltük, hogy a keret az EL táppénzen maradt költségvetésünkkel komolyabb erősítésre számíthat, vagy egyáltalán arra, hogy a már a szezon hajrájára sérülés miatt korai búcsúra kényszerülő Ramsey megfelelően pótolva lesz, és ne feledjük, hogy már ekkor is ott volt a jókora Özil (és Mustafi, és Mhitarján, és stb.) fizetési listás málha a hátunkon. Ezen a nyáron történt a We care, do you? mozgalom petíciója is, ami százezres mennyiségben gyűjtötte az aláírásokat a tulajnak. Josh Kroenke válaszul szánt megjegyzése ("Arsenal fans should be excited") először csak PR blablának tűnt, de aztán jött Don Raul, és egy időre elhitette velünk, hogy ha az Arsenal kopog, az talán még mindig különlögesen szól sok játékosnál: bankot robbantottuk Pépéért, és minden hiányposztra hoztunk focistát. Vagy David Luizt. Szóval a szezonzáráshoz képest kimondottan optimista légkörben várhattuk az új szezont, és az újabb rohamot a BL helyekért.

 

Ezt követően Unai tanár úrnak nem egészen egy hónapba került, hogy totál lehozzon minket az életről, kiderüljön, hogy Ramsey és Iwobi helyett érkezett játékosok csapatba illesztésére ötlete sincs, és hogy egészen új mélységek következhetnek, amiket még egy 70 pontos, kupadöntős szezon után se gondolt volna senki se. A tökutolsó, edzőcserén napokkal a meccs előtt átesett Watford ellen nemcsak 2 gólos előnyről olvadtunk le, hanem a legendássá váló bűvös 31 lövést engedtük meg nekit. Ez több, mint amennyit anno a 8-2 alkalmával zúdítottak ránk a tehenesek. Illetve több, mint kb. bármennyi lövés, amit bárki bárki ellen hoz egy focimeccsen. Irtózatos mázli, ill. a pálya két végén Bernd Leno és Aubameyang zsenije kellett hozzá, hogy egyáltalán ne egy nagyobb mosás legyen a dolog vége.

Nem csalás, nem ámítás, tényleg 31. Aki nem hiszi, számolja le nyugodtan.

 

2019. október 6.

Arsenal 1 - 0 Bournemouth (PL)

 

Erről írtam már a szezonzáróban is mint mélypont: "Nyertünk, és így nyolc forduló, a bajnokság több mint ötöde után a 3. helyről fordultunk a válogatott szünetre, mindössze egy pontra a Citytől, három meccset is letudva az ún. BIG6 ellen, ebből kettőt idegenben, a szerzett 15 pont ha nem is baromi sok, de egy hetvenvalahány pontos szezont előrevetít, miközben az United és a Spurs szenvedését nézve úgy tűnt, idén akár még a tavalyinál is könnyebb dolgunk is lehet a BL helyekkel. Tehát egyik oldalról kb. oké minden. Másik oldalról viszont a blogon a kommentmezőben mindenki OUT-ozott már, és semmi élmény nem volt a meccseinket nézve (ill. de, semleges nézőként biztos baromi szórakoztató az a fajta össze-visszaság, ami pl. a Villa elleni tíz emberes fordításban volt, de szurkolóként annak a végén is max. megkönnyebbülést éreztem, nem katarzist). Ekkor merült fel, hogy vajon tényleg lehetséges, hogy Emery a többi klub bénázása és néhány kiemelkedő egyéni teljesítmény mellett (ekkoriban még abba is hihettünk, hogy majd a PAL majd beindul, és viszi a hátán a csapatot) egy ennyire koncepciótlan és fájdalmasan nézhetetlen csapattal még szezonokra az edzőnk marad? Aztán kiderült persze, hogy nem." 

Talán Peet foglalta össze a meccset követően a legsommásabban a megélésünket.

 

2019. november 23.

Arsenal 2 - 2 Southampton (PL)

Hajrában szerzett pontot érő gólt ritkán látni ennyire antiklimatikusnak. Totál nyilvánvaló lett, hogy Emery elvesztette az öltözőt, és a padon elnézve őt az volt a benyomásom, hogy már saját maga sem hisz abban, hogy bármit el tud érni Londonban. Időközben a szomszédban a jóval sikeresebb Pochettinot már le is cserélték, bár mondjuk abban legalább volt némi megkönnyebbűlés, hogy Jóska így kikerült a potenciálisan munkába fogható edzők sorából. Mindenesetre ekkor már teljesen egyértelmű volt kívétel nélkül minden szurkolónak, hogy mit kéne tenni a Kroenkeknak, és az is, hogy mikor, viszont Sanllehiék még két héttel korábban is zajról beszéltek a szurkolói negatív hangok kapcsán, és támogatásukról biztosították a baszkot. Tényleg elképzelhető, hogy akár a szezon végéig tart ez a rémálom? Akkor még nem tudhattuk, hogy Emery sorsa végül ezzel a meccsel el is dőlt. 

 

Lacazette gólöröme mindent elmondott az aktuális helyzetről.

Woolwich kollégának volt az a szerencséje, hogy helyszínről követhette a végül utolsónak bizonyuló Emery PL meccset: Bevallom eddig a kommentátorok által használt klisének gondoltam ezt a „néhány ezer vendég túlkiabálja a hazai szurkolókat” szöveget. Hát ez így élőben kicsit szürreális élmény volt. Azt mondanom sem kell, hogy az amúgy sem túl magas hőfokon égő hazai szurkolóknak nagyon nem tett jót a gyors vendég gól. Válaszként volt némi kezdeményezés egy Come on Arsenal!-ra, de ezek, akár egy visszhang ahogy kezdődtek már el is haltak... Az egyenlítő gólunknál persze volt némi ünneplés, de őszintén szólva az is egészen moderált volt. A hátralévő játékidőben nem sok izgalmas dolog történt. Emery szokás szerint mutogatott kézzel lábbal, mindhiába. A második félidő talán még frusztrálóbb volt, mint az első. Hiába támadtunk, nem tudtuk góllal befejezni a támadásokat. Aztán jött az a bizonyos 11-es. Én nagy videóbírós vagyok, de ez a VAR check élőben legalább annyira gáz, mint a TV előtt. Elmormoltam gyorsan pár imát. Először azért, hogy ne legyen tizi, majd azért, hogy Leno védje ki. Bár utóbbi végül bejött, de Ward-Prowse végül bevágta a kipattanót... Na innentől elég kellemetlen érzés volt a nézőtéren ülni. Egyrészt a játékosok egymással veszekedtek a pályán. Guendouzi próbálta tüzelni a társakat, Özil szokás szerint az egész világra dühös volt – élőben még gázabb látni a folyamatos puffogását – MRI pedig tehetetlenül ült a padon. Másrészt a nézőtéren a szurkolók jó része csalódottságában már mindenért is fújolt... Ennek ellenére meglepően kevesen indultak el haza a hármas sípszó előtt. Úgy ahogy meg is lett a gyümölcse: Lacazette végül a 97. percben pontot mentett. Ünnepelni azonban nem nagyon volt mit, ez a 90 perc megint rohadt nagy szenvedés volt. Ráadásul egy olyan csapat ellen, amelyik nemrég 9-et kapott a Leicestertől. Ultragáz. 

 

A listára kerülhetett volna, de kimaradt: az a meccs 19 őszén, amikor a hosszas gyötrődés, vergődés, vajúdás, valamint egy öltözői szavazás után csapatkapitánnyá avanzsált Granit Xhaka a lecserélése után melegebb éghajlatra küldte az őt fújoló ágyús drukkereket, majd úgy hajítsa le magáról a mezt, mintha legalább égetné a testét. Ilyesmit se sűrűn láttunk 1996 és 2018 között. Nincs is kedvem kikeresni, hogy melyik pocsék hazai meccsünkön volt, és jobb is elfelejteni az egészet, ahogy azt is, hogy a svájci állítólag már meg is egyezett a Herthával, mire Arteta visszahozta a sírból az ágyús karrierjét.

Esti meccs beharang

Hamarosan a portugál válogatottal játszunk, Trollséne készült beszámolóval, mindjárt át is adom neki a szót. Még annyi megjegyzés, hogy az elmúlt két hazai meccs ellenük a másik baszkunkkal kimondottan gyatrára sikerült, még ha a listára nem is fért fel. Két éve Mhitarján tizenhatos csücskétől pár méterre belőtt szabadrúgása mindenki előtt elsuhant és irgalmatlan nagy mákkal a kapuban landolt, amivel X-re hoztuk a meccset, amihez amúgy közünk nem volt, tavaly pedig szintén egy katasztrófális játékkal összehozott 1-1-re bírta azt mondani, hogy tökéletesen elégedett volt a taktikával, és pont ezt szerette volna látni.

Nyerünk-e? Lövünk-e open play gólt? Lövünk-e egyáltalán kapura?

Csütörtökön a Molde ellen három igen volt a válasz, a bajnokságban viszont más a leányzó fekvése, hisz immáron 476 perce, hogy utoljára open play gólt szereztünk.

Piros Filkó vs Sheffield United, október kibaszott negyedikén, immáron közel 8 órája...

Egy ilyen elbaszott sorozat megszakításához egy Fulham kaliberű ellenfél lenne az ideális választás, nekünk azonban most a portugál válogatott keltetője, avagy a Wolverhampton Wanderers jutott, akik ellen sanszosabb újfent 90 percnyi fosfaragás, mintsem egy hatalmas gólgála.

Meccs előtt csupán két kérés:

1. Auba maradjon középen, a szélekről lehetőleg Sakával és Nelsonnal megtámogatva.
   
   
2. A bombaformában játszó sószóró Williant csak a legvégsőbb esetben vessük be.

Úgynevezett formaidőzítés, a Spurs ellen összejön neki a gól.

20:15, Spíler 1, szemcsepp, na meg egy kiszenvedett győzelem, mert nem kéne úgy nekimenni a decembernek, hogy egy esetleges szarul elsült NLD után megint azt hajtogassam majd, hogy ez a csapat december elején 5 pontra volt a kiesőzónától.

A megszerzett pontszámnál viszont sokkal nagyobb para, hogy a játék is legalább annyira reménytelennek tűnik ebben a pillanatban, de "Kétszer egy folyóba ugyanúgy nem léphet senki." - tartja a mondás, úgyhogy mikor kezdjünk el kiegyenesedni, ha nem most?

November 29. - Unai Emery menesztésének évfordulója.

Wolves elleni zacskó esetén baszk nemzeti gyásznap.