Először a Burnley, utána pedig az Olympiakosz Pireusz vendégeként.

Előbbiről nincs is igazán mit mondani, a szezon egyik legundorítóbb szégyenfoltja, hogy hazai pályán képesek voltunk kikapni Sean Dyche tahói ellen. Vicc az egészben, hogy ha ezeken a falábúakon múlik, akkor az a meccs is egy okádék 0-0, de a zaklatott lelkiállapotú Xhaka piros lapja, illetve Aubameyang védhetetlen öngólja után sajnos nem tudták megúszni a győzelmet. Egy alapos picsázással visszalökhetnénk őket a kiesés elleni harcba, pontosan oda ahová valók.

Jövő csütörtökön pedig jöhet az igazi menekülés a PTSD-ből, az előző kör visszavágós albérletezése után ismételten irány Athén és a Georgios Karaiskakis stadion, ahol tanulva a tavalyi és idei 32-es odavágókból, már az első meccsen kamatos kamattal fizethetjük vissza az Olympiakosznak azt az unásig emlegetett kiesést.

Nem igazán lehet elvonatkoztatni a tavalyi párharctól, de ahogy azt a Benfica felvezetőben és egy év alatt tényleg kismilliószor leírtuk, azt a kiesést nem a görögök űrfosfocija, hanem az Arsenal saját nyomorultsága okozta, szóval idén is oltári blama lenne, ha az Olympiakosz jelentené az EL menetelés végállomását.

Burnley elleni bajnoki siker esetén a számológépeket még mindig érdemes a fiókban hagyni, habár egy kölyökpezsgőt el lehet durrantani, ugyanis elérnénk a 40 pontos álomhatárt, amivel garantált a jövő évi Premier League tagság. Maradjunk következetesek, ha már ősszel az angol sajtóban is csak relegation-threatened Arsenal voltunk és 1,5 hónapig még a kapura lövés is meghaladta a képességeinket, érdemes megünnepelni ezt a jeles eseményt. Az meg már egy másik asztal, hogy egy győzelemmel 3 pontra megközelítenénk minden idők legjobb Liverpoolját, a bajnokesélyes Spurs pedig szintén csak 2 egységre lenne.