November 23, szombat dél van. Éppen az „ebédem” fejezem be a Holborn melletti McDo-ban. Kint párás, nyirkos az idő, egy órája még esett. Nézem a telóm, van még idő. Másrészt meg azt terveztem, hogy körbenézek a stadionnál még a meccs előtt, úgyhogy elindulok a metróhoz.
Nézem a Mapset melyik vonal kell nekem. Piccadilly line. 4 megálló és ott is vagyunk. Felszállva a kocsira mondjuk úgy, hogy gyorsan egyértelművé válik, hogy jó helyen van az ember. Így 10-12 fokban a többség aránylag be van öltözve, de azért csak kikandikál a kabát alól a vörös mez. Mások a trikó helyett a sálat preferálják, összekötve ezzel a kellemest a hasznossal: a piros-fehér sál nem csak hogy egyértelműen mutatja melyik felekezethez tartozik az ember, de még egész jól melegít is. :)
Mindössze 10 perc az egész út, amíg odaérünk a Hollowayre, a tömeget pásztázva mégis annyi minden átfut az agyamon. Ki mióta szurkolhat a csapatnak? Melyik lehet a legnépszerűbb mez a régiek közül? Vajon milyen érzés lesz ha engem kérdezget majd a fiam/lányom, hogy ott vagyunk e már? Stb. Stb.
Közben már ott is vagyunk. Így bő 2 órával kezdés előtt nem lehet mondani, hogy hömpölyögne a tömeg az Emirécchez, de azért a metrótól elég nehéz eltéveszteni az utat a stadionig. Mikor aztán megpillantom a kis plázánkat rögtön mosolyra gördül a szám.
Közelebb érve kérek egy kis infót a securitysektől - melyik oldalon is van az én kapum - majd pár kötelező selfie után elkezdem keresni a szobrokat. Henry pipa, Bergkamp pipa, az öreg Chapmant is lekapjuk - ha már szegény nem olyan népszerű, mint a többiek - majd végül Mr. Arsenal is meglett.
Becheckolva a stadionba vicces volt látni, hogy az összes kijelzőn a West Ham - Tottenham megy. Engem személy szerint több ezer km-ről annyira nem szokott megmozgatni egy sp*rs meccs, itt azért az arcokat látva tényleg nem mindegy mit játszik a másik Észak-Londoni csapat.
A stadionon belül is sétáltam egy kört, majd a kispadok fölé érve lementem egészen a partvonalig. Nem nagyon volt ötletem mit fogok ott látni, de ahogy mondani szokták: próba cseresznye, hátha odajön a közelbe egy-két játékos vagy valami. Mint kiderült mások is hasonlóan gondolkodtak: egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a mellettem álló 2 srác magyarul oltja a kapura lövést imitáló Mustafit. :) (Innen is kösz a képet srácok!)
A kezdéshez közeledve felmásztam a helyemre. Hát azt már tudom legközelebb hová nem fogok jegyet venni. Na, de ez van. Az elején próbáltam kicsit akklimatizálódni, majd egy 3-4 perc után elkezdtem fülelni melyik szurkolói rigmusra kezd rá a tömeg, hol tudok becsatlakozni. Hát ez a lehetőség nem igazán akart eljönni. Mármint a Clock Endtől a kapunk mögül hallatszott valami, de ahol én ültem onnan ez semmi volt ahhoz képest, amilyen hangerővel zengett a vendég szektor. Bevallom eddig a kommentátorok által használt klisének gondoltam ezt a „néhány ezer vendég túlkiabálja a hazai szurkolókat” szöveget. Hát ez így élőben kicsit szürreális élmény volt. Azt mondanom sem kell, hogy az amúgy sem túl magas hőfokon égő hazai szurkolóknak nagyon nem tett jót a gyors vendég gól. Válaszként volt némi kezdeményezés egy Come on Arsenal!-ra, de ezek, akár egy visszhang ahogy kezdődtek már el is haltak... Az egyenlítő gólunknál persze volt némi ünneplés, de őszintén szólva az is egészen moderált volt. A hátralévő játékidőben nem sok izgalmas dolog történt. Emery szokás szerint mutogatott kézzel lábbal, mindhiába. A szünet alatt sétáltam egyet a büféknél. El-el kapva egy-egy beszélgetést az világos volt, hogy így a válogatott szünet után nem egy ilyen félidő reményében jött össze ez a 60 ezer ember – szar forma ide vagy oda.
A második félidő talán még frusztrálóbb volt, mint az első. Hiába támadtunk, nem tudtuk góllal befejezni a támadásokat. Aztán jött az a bizonyos 11-es. Én nagy videóbírós vagyok, de ez a VAR check élőben legalább annyira gáz, mint a TV előtt. Elmormoltam gyorsan pár imát. Először azért, hogy ne legyen tizi, majd azért, hogy Leno védje ki. Bár utóbbi végül bejött, de Ward-Prowse végül bevágta a kipattanót... Na innentől elég kellemetlen érzés volt a nézőtéren ülni. Egyrészt a játékosok egymással veszekedtek a pályán. Guendouzi próbálta tüzelni a társakat, Özil szokás szerint az egész világra dühös volt – élőben még gázabb látni a folyamatos puffogását – MRI pedig tehetetlenül ült a padon. Másrészt a nézőtéren a szurkolók jó része csalódottságában már mindenért is fújolt... Ennek ellenére meglepően kevesen indultak el haza a hármas sípszó előtt. Úgy ahogy meg is lett a gyümölcse: Lacazette végül a 97. percben pontot mentett. Ünnepelni azonban nem nagyon volt mit, ez a 90 perc megint rohadt nagy szenvedés volt. Ráadásul egy olyan csapat ellen, amelyik nemrég 9-et kapott a Leicestertől. Ultragáz.
Öszességében nagy élmény volt persze, de ahogy szerintem a fenti sorokból is átjön, az egész gameday-experiencet átjárta ez a furcsa érzés – a csalódottság-düh-tehetetlenség kombinációja – ami az utóbbi időben bennünk volt. Ugye a post címe "edzőbukást láttam" ami technikailag nem teljesen korrekt, hiszen csak a csütörtöki EL meccs után vágták ki a spanyolt. Ugyanakkor én a Soton meccs lefújása után biztosra vettem, hogy innen Unainak már nincs vissza és szerintem Rauléknál is az a meccs volt az, ahol betelt a pohár. Kicsit sajnálom, hogy mondjuk Ljungi első hazai bajnokija helyett a baszk utolsó hazai PL meccsén voltam ott, de most ezt dobta a gép...
Ha már Ljungberg. Érdekes volt olvasni a bejelentés utáni Twitter bejegyzését:
„I will give everything I have to put smiles on faces again. We have a busy few weeks ahead and the team needs your support. Let’s get to work!”
Az élőben hatványozottan érezhető, hogy a szurkolók és a csapat közötti szimbiózis kissé megbomlott az utóbbi időben. Elég csak Xhaka esetére gondolni, ahol a fanok reakciójában erősen benne volt az Emeryvel szembeni elégedetlenség is. Nem tudom, hogy mit várhatunk Freddietől, de merem remélni, hogy mint korábbi játékosunk meg fogja kapni az őt megillető tiszteletet és türelmet a szurkolók részéről. Akiknek egyébként fontos lenne beállni a csapat mögé, hiszen ahogy Lacazette is többször említette, a játékosok önbizalma durván haza lett vágva az MRI éra végére. Személy szerint úgy voltam vele, hogy rövid távon bármilyen változtatás jót kell, hogy tegyen a csapatnak. Bízom benne, hogy igazam lesz. Első lépésként verjük meg a Norwichot vasárnap, aztán szépen lassan jönnek majd az eredmények.
