Két évvel ezelőtti írásom arról, hogy hogyan éltem meg akkoriban az Ágyús szurkolói lét viszontagságait, valamint néhány akkor még nyitott kérdés arról, hogy mit is hozhat a jövő a számunkra Arséne Wenger távozása után.

Most hogy mérkőzés felvezetőkkel nem tudunk szolgálni, míg az Arsenal és PL körüli aktuális témák (leginkább, hogy mikor és hogyan folytatódhat az egész) boncolgatását én korainak, és jelen helyzetben irrelevánsnak is érzem. De hogy ne haljon meg teljesen a blog, néhány elmélkedős poszttal igyekszem jelentkezni. Elsőként a szépemlékű (bár egyfajta NST filmes-sorozatos kibeszélőként még időszakosan aktív) Úthenger tumblr blogra írt két évvel ezelőtti írásom változtatások nélkül közlöm itt is, de legközelebb (kb. a hétvégén) új poszttal is jelentkezem.

Lassan két évtizede Arsenal szurkolóként az utóbbi hónapokig úgy érezhettem, hogy már minden lehetséges kínt megéltem, jelentkezzen az akár elveszített döntők, BigSam fiaival szembeni kilátástalan játékkal bukott rangadók, fél szezonos Diaby sérülések, vagy épp azon felismerés formájában, hogy bizony az idei nyáron is „it is very difficult to find real quality in the market”. Azonban az utóbbi időben a Wenger korszak mélypont nélküli zuhanórepülésének megélése a szurkolói fájdalom merőben új bugyrait nyitották fel előttem. Fáj nézni a védelmünk sorozatos kapitulációit, a sajtótájékoztatókon a megtörtnek látszó és arrogánsan nyilatkozó Wengert, és azt is, amikor a meccs előtt a kommentszekcióban már azon morfondírozunk, hogy drukkoljunk-e még Arséne Wenger csapatának, hiszen az is milyen jó, hogy utáljuk a brokkolit, mert ha szeretnénk, akkor még meg is ennénk azt a borzalmat (Charlie Mops kollégának köszi a szemléletes hasonlatot). De ahelyett, hogy elsüppednék a kialakult helyzet okozta bánatban, megpróbálok eggyel hátrébb lépni, és a magam eszközeivel megvizsgálni, hogy milyen is most Arsenal szurkolónak lenni, miért is olyan nehéz megélni a jelenlegi időket, és hogy milyen reményeink lehetnek a jövőre nézve.

Gondolatébresztőnek találtam a Telegraph nemrégi cikkét, mely érdekes párhuzamot von a vérszomjas OUT-ozás és az Ödipusz-komplexus között. Utóbbi a pszichoanalízist megteremtő Sigmund Freud fogalma, és a fiúgyermeknek az anyja iránti tudattalan vágyakozást írja le, ami az ő szerelmét birtokló apával szembeni féltékeny és agresszív érzésekkel párosul. Az analógia szerint értelemszerűen az anya a futballklub maga, amelyért a szurkoló rajong, és a maga megfoghatatlan időtlenségében a szeretet tárgya maradhat akkor is, ha épp az aktuális csapat nem is szolgál erre rá. Az apa pedig a menedzser, aki a nyilvánosság felé elsősorban képviseli a csapatot, és a legnagyobb hatással van arra, hogy regnálása alatt milyen csapatot lát a szurkoló. Freud modelljében az Ödipusz-komplexus a kb. 3 és 6 éves kor között, a pszichoszexuális fejlődés fallikus szakaszában jelenik meg (vajon véletlen, hogy a Wenger OUT hullámok is abban az időben csaptak a legmagasabbra, mikor Giroud is az öltözőnk ékesítette?), egy rajongónál pedig akkor, amikor az éves bérlet helyett repülőre gyűjti a pénzt habzó szájjal követeli a korábban egekig magasztalt edzője kirúgását. Ha pedig valóban menesztik a menedzsert, azt érezheti, hogy ő maga is kontrollt tudott gyakorolni az események alakulása felett (függetlenül attól, hogy ez mennyire valós), míg az edző éppen, hogy elvesztette azt, és így végül a megtisztított klubját újból feltételek nélkül szeretheti.

Nekünk azonban az efféle bűnös élvezetből nem jutott osztályrészül évtizedek óta, sokunk számára Wenger örökös edző, és eddig a klubvezetés sem adta jelét, hogy érzékeny lenne a menedzser személyét illető alulról jövő kritikákra. A Lajta innenső oldaláról megélve az Arsenal szurkolói lét minden gyönyörét és gyötrelmét ez még hatványozottabb igaz, hiszen mire a magyar sportcsatornákon sokunk számára elérhetővé váltak a PL közvetítések, és mire beszállhattunk az internetbe, már egy ideje a francia ült a kispadon. Ami viszont ebből következik, hogy ha a személyétől független kötődési pontokat is találhattunk a szurkoláshoz, mégis az elsődleges és domináns tapasztalásunkként az Arsenalt, mint Wenger-intézményt ismerjük. Amikor azt kívánjuk, hogy Arséne Wengernek többé ne legyen befolyása az Arsenal működésére, annak a szervezetnek a fejlődését szeretnénk biztosítani, amelyiket leginkább az ő világfelfogása és munkássága határozott meg a számunkra, és így nem rendelkezhetünk sok referenciaponttal arról, hogy a Wenger hatása nélküli Arsenal milyen tartós értékeket képvisel.

De ezen a ponton tegyünk egy kitérőt, és nézzünk meg egy másik pszichológiai fogalmat, amely a szurkolói lélek és a csapathoz való viszony mibenlétének körüljárásában segíthet, a társadalmi identitás elméletét. E szerint az emberek nemcsak vágynak arra, hogy különféle csoportokhoz tartozzanak, hanem arra is, hogy a csoporttagság élményéből és tapasztalataiból kialakuljon egy közös pozitív identitás, ami hozzájárul az énképhez, növeli az egyén önértékelését. Ennek érdekében három folyamat zajlik le, ezek sorrendben a következőek:

1. kategorizáció
2. identifikáció
3. összehasonlítás.

A különféle társadalmi csoportokat – jelen helyzetben egyes focicsapatok – két fő dimenzió mentén értékeljük. Az elsőt kompetenciának lehet hívni, ami a mi esetünkben könnyen és objektíven mérhető gólokban, megnyert mérkőzésekben, elhódított trófeákban. Ha egy sikeres csapatnak drukkolok, azon keresztül saját magam is egy picit győztesnek érezhetem. Zárójelben jegyzem meg, hogy ez alapján egyáltalán nem meglepő, hogy a térségben a magyar ágyús közösség kiemelkedő, hiszen kevés olyan ország van, ahol a hazai labdarúgás sikertelensége a sportág iránti ekkora érdeklődéssel párosul, így ahogy a PL világa kitárult előttünk, rá is vetettük magunkat az adott időszak egyik legjobb csapatára.

A különféle csoportok megítélésének másik fontos dimenziója a barátságossággal és a moralitással kapcsolatos fogalmakat gyűjti össze, tehát egyfajta szerethetőségként nevezhető. Elsősorban minden bizonnyal a sikeresség az, ami miatt sokan elkezdenek egy adott csapat drukkereként tekinteni magukra, azonban ha megkérdezünk valakit, hogy mégis miért éppen ilyen vagy olyan mezben ül le a képernyő elé, alighanem a szerethetőséggel kapcsolatos értékeket kezdi sorolni. A korawengeri Arsenal ezen a téren is számos kapaszkodót adott nekünk: pl. a szép támadójáték szeretete, a tehetségbe vetett bizalom, a progresszív és humánus gondolkodás, a nyugodt és biztonságos öltözői légkör, stb. Ezek mind olyan értékek, amikkel könnyen és szívesen lehet azonosulni, tehát nem volt meglepő, hogy az Invincibles korszak idején az Arsenalt mint sikeres és szerethető klubként azonosítottuk, és a Wenger intézmény hosszú ideig nagy stabilitást jelentett, ami fenn tudta tartani a csoportidentitásunkat.

A társas identitásnak kialakulásában a csoportok kategorizálása, és a csoporttagságon keresztül ezen értékek magunkévá tétele után fontos lépés, hogy a kialakult pozitív képet a külső csoportokkal való összehasonlítás útján tartsuk fenn. Ezt jellemzően a saját csoport felnagyításával, annak pozitív értékeinek kidomborításával, míg a külső csoportok leértékelésével érjük el. Ezt a szerethetőséggel kapcsolatos szubjektívebb sztereotípiákkal tudjuk megtenni, hiszen bár egy darabig lehet a vesztes meccsek után #bolondbirozni, kiragadott Optás statokkal racionalizálni, és a balsorsot kárhoztatni, de a tények azért mégiscsak makacs dolgok: a száz évvel korábbi bajnoki címekre mutogatni elég erőtlen érv, ahhoz pedig igen vastag szemellenző kell ahhoz, hogy valaki hosszú távon jobbnak lássa a sajátjait, mint amit a tabella mutat. A Wenger korszak második évtizedében a kupák elmaradásával mi is rákényszerültünk, hogy a sikeresség fogalmát újraértelmezzük, és a riválisokat leértékelve, magunkat felnagyítva őrizzük meg a pozitív csoportidentitást: „igaz, hogy évek óta nem nyertünk semmit, de a legjobbjainkat eladva, a fiataljainkban töretlenül bízva, Squillaci-félékkel terhelve a kezdőt a negyedik hely is bravúr, meg különben is, mi nem olajos pénzből vesszük a sikereket, nem parkoljuk le a buszt, és az edzőnk második neve sem Krvnyd.”

Azonban minden szurkolónál eljöhet végül az a fázis, amikor a tapasztalt realitás összeegyeztethetetlenné válik a csoportról őrzött pozitív képpel, és a kettő közötti szakadék egyfajta feszültséget, ún. kognitív disszonanciát szül: „szerintem az Arsenal alapvetően egy sikeres és vonzó csapat, mégis újabb és újabb meccseket bukunk el kilátástalan játékkal, ez mégis hogyan lehetséges?”. Ezt a disszonanciát nem szívesen tartjuk fenn, megkíséreljük csökkenteni, megszüntetni. A dilemmának persze elfogadható feloldása az is, ha megszüntetjük a csoport tagságunkat, minek után pedig mindenféle belső feszültség nélkül lehet már lesújtó véleményünk a klubról. Bár érdemes lehet megkérdezni nastyt, hogy egy-egy zakónk után mennyivel ugrik meg a Brighton blog törzsközönségének száma, azért a benyomásom mégiscsak az, hogy a szurkoló egy kitartó állatfaj, így inkább a kontextus megváltoztatására törekszünk. Továbbá hajlamosak vagyunk a legegyszerűbb olyan megoldást találni, ami már feloldja a feszültséget. Ki tervezi meg az összeállítást? Ki (nem) készíti fel a játékosokat? Ki csinálja ezeket az ostoba cseréket? Ezek a legkönnyebben felmerülő gondolatok, amikből rövid úton el is jutottunk a Wenger OUT molinókig.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy egy edzőváltásnak ne lehetnének mind azonnali, mind hosszú távú pozitív hatásai, vagy azt, hogy az Arsenal eredménytelenségének okai között jó néhány nem Wenger személye körül koncentrálódik, ahogyan azt sem, hogy a szurkolók jelentős része nem fogalmaz meg komoly kritikát a klub Wengertől független részének működésével kapcsolatban is. Azonban az edzőkérdést a fókuszba tenni, és abban bízni, hogy egy jól irányzott edzőváltás majd megoldja a gondjaink, szerintem nem kevésbé naiv elképzelés, mint Wengertől várni, hogy a következő idegenbeli meccsünk hideg esős éjszakáján majd simán választ talál az adott középcsapat pressingjére. És itt célszerűnek tartom megint kettéválasztani a csapat sikerességével és a pozitív értékeivel kapcsolatos megítéléseket. Hiszen míg azt nyilvánvalónak tartom, hogy ha egy-egy edző beválására nincs is garancia, jó néhány név akad, akik kapcsán joggal remélhetjük, hogy többet ki tudnak hozni az aktuális játékosállományból. Azonban a Manchester United szurkolótáborának szenvelgéseit olvasva sem az az első, ami az eszembe jut, hogy csak egy újabb PL címmel egybekötött BL menetelés hiányzik a boldogságukhoz.

Természetesen nekem is fontos, hogy az Arsenal eredményes legyen, és alkalmazkodni tudjon a modern labdarúgás megváltozott környezetéhez, de legalább ugyanennyire szeretném azt is, ha a szükségszerű változásokkal az elmúlt évtizedek konzisztenciája nem törne meg, és a menedzser személyével nem veszítenénk el azt a világnézetet is, ami rajta keresztül az Arsenalnak is a sajátja lett, és ami megkülönböztet minket más nagy csapatoktól. Így azt gondolom, hogy a klub hosszútávú jövőjét illetően nem az a fő kérdés, hogy Arséne Wenger még mennyi ideig és milyen eredményekkel ül a kispadon, ahogy azt sem, hogy minden, ami utána jön, az szükségszerűen csak jobb lehet annál, mint ami most történik. Az IN-OUT helyett engem inkább nagyjából a következő kérdések foglalkoztatnak:

• Milyen lépéseket tett és tesz a klub a poszt-Wenger korszak megalapozására?
• Az utóbbi időben igazolt új szakemberek (pl. Sanllehi, Mislintat, Fahmy) eddigi tevékenysége mit ígér a jövőre nézve?
• Az elmúlt egy-két év hanyatló eredményei mennyire Wenger aktuális menedzseri munkájából, és mennyire a szervezet tőle többé vagy kevésbé független gyengeségeiből gyökereznek?
• Wenger távozásával milyen hatalmi vákuum keletkezik, amit pusztán egy új edző nem pótolhat?

Legközelebb igyekszem is összegyűjteni, hogy milyen lehetséges válaszokat, reményeket és félelmeket tudtam összerakni a sajtóban megjelent hírekből ezekkel kapcsolatban. De ameddig ezek a változások nem következnek be, javaslom, hogy amennyire a lehetőségek engedik, próbáljuk meg kiélvezni a Wenger-korszak alkonyát.

A következő posztomban igyekszem majd a két évvel ezelőtt feltett kérdéseimet illetően megnézni, hogy milyen válaszokat találhattunk.