Normális ember nem nosztalgiázik a tavalyi szezonon, a bakui megsemmisülésen meg aztán pláne, de ha már kényszerszünet van, mégiscsak tegyünk egy időutazást, hogyan is sikerült 13 év után újból európai kupadöntőt játszanunk.

Közöny és kíváncsiság

Mert hiába érkezett meg a specialista, akinek születése után az első fürdetése az EL trófeában történt meg, még mindig ott volt a seggünkben a tüske amiatt az elbaszott Atlético Madrid elleni elődöntős odavágó miatt, ami után ismerve az idegenbeli meccseken nem éppen pompázó arcunkat, lélekben mindenkinek nyugtáznia kellett, hogy Arséne Wengert érzelmes bajnoki búcsúja után Lyonban sajnos nem láthatjuk majd utoljára, pezsgőtől átázva, hozzá méltó módon repülni.

"The missed opportunities for Arsenal in the first leg remain the story of this tie..." - bosszúból már csak emiatt is el kellene hozni Thomas Parteyt, aki Jan Oblak mellett az odavágó másik hőse volt, szinte a teljes meccset emberhátrányban, alkalmi RB-ként lejátszva.

Augusztusban aztán vettünk egy nagy levegőt és látatlanban ugyanúgy mentünk neki az EL-nek, mint az előző szezonban: a bajnokság a prioritás, de valahogy csak hámozzuk túl magunkat a csoportkörön, mert ha mégis szarul alakulnának a dolgaink, itt majd az EL fater rutinból megoldja, a hátsó ajtón keresztül megyünk a BL-be!

Gyógycsoport és a világ valaha látott legnagyobb délibábja

Az első két bajnokin a szokásosat kérve, tankönyvi példába illő módon kaptunk ki először tükörsimán (Man.City), majd magunkat megszopatva (Chelsea), hogy aztán olyan valami vegye kezdetét, ami még az európai kupadöntős vizitálásainknál is ritkább. Augusztus 18-a után egészen December 16-ig bezárólag minden sorozatot figyelembe véve nulla, azaz nulla darab mérkőzést veszítettünk el, megdönthetetlennek hitt rekordokat ostromolva. (Az a 28 meccses veretlen sorozat volt veszélyben (bajnoki & ligakupa & európai kupa), amit fun fact nem az Invincibles állított fel, hanem a 2007-2008-as csapat, ami az Emirates-éra talán egyetlen olyan csapata volt, ami a bajnokságban és Európában is egyaránt nehézsúlyúnak számított.) 22-nél végül megálltunk, ami a játékunkat látva így is a világ 8. csodája volt, de mit ad Isten pont egy kibaszott EL csoportmeccs után sikerült elvérezni,  méghozzá a kedvenc gödörből éppen mindig pont ellenünk kilábaló ellenfelünk, a Southampton kezei által.

A fentebb leírt dátumokból nem nehéz kimatekozni, hogy a nagy menetelésben az összes EL csoportmeccsünk benne volt, ami leginkább arról maradt emlékezetes, hogy naivan azt hittük Unai tanár úr igazolva megszállott taktikus mivoltját egy meccsig sem pihen, keresi a legjobb összeállítását és megállás nélkül ezért baszkod fel a pályára olyan kezdő tizenegyeket, amik kis jóindulattal a bajnokságban is simán elmennének.

Bármennyire próbálnék anekdotázni az ellenfeleinkről, teljesen felesleges ugyanis egy igazi tőröl metszett EL csoportba sikerült belecsöppenni: Igazi se íze, se bűze, jellegtelen szürke fos. Az előző szezonban legalább a kölni szurkolók gondoltak egyet és kihasználva a londoni úri közönség lustaságát, 20000 átugró szurkolóval hazai pályát csináltak az Emirates stadionból, illetve Belgrádban egy bámulatos összjáték végén, szinte fekvő helyzetből szerzett Giroud ollózós gól után némult el a Delije. Ehhez képest a Sporting ellen az volt a nagy szó, ha az ember nem aludt el. (Egy maradandó negatív emlék sajnos mégis van, Danny Welbeck az idegenbeli győztes gólja után a hazai meccsen olyan súlyos bokasérülést szenvedett, hogy soha többet nem láttuk Arsenal mezben. Nem ő volt a legélesebb kés a fiókban, de az Emeryball-féle sarabolás kifejezetten a profiljához illett. Nem is tudta kiheverni a vámpír, hogy Welé után Özil már nem tudja hozni a box-to-box bója 10-est.)

Welé Out

A Qarabag ellen két dolog volt biztos: közelebbről is megnézhetjük a döntő helyszínét, valamint ha jót akarunk Mkhitaryannak, akkor bizony inkább otthon hagyjuk a Colneyn. Ekkor még csak módjával, de már érkeztek olyan "Mi lesz akkor ha..." bejegyzések amik egy lehetséges finálé esetén az örmény sorsát pedzegették, mindenesetre már az azeri szövetség, valamint az UEFA által kommunikált közleményeket nem fogják felsőoktatási tananyagba illeszteni. A nyilatkozat showt mégis a Qarabag edzője vitte el, aki egyszerűen egy beszari fasznak titulálta Mkhit és az Arsenalt, majd cinikusan megjegyezte, hogy mindenkinek így a legjobb, hogy nem utazott el Azerbajdzsánba. (Az idegenbeli találkozón aztán Guendouzi, Smith Rowe és Sokratis is megszerezte élete első tétmeccsen jegyzett Arsenalos találatát, míg a visszavágón valószínűleg megtalálták Lacazette örmény őseit, ugyanis a meleg szart is kirugdosták belőle.)

Az Emiratesben a vereség mellé járt egy kis prankelés is az azerieknek.

Az ukrán Vorskla Poltava pedig a csoport csodabogaraként, először két gólt is berámolt az Emiratesben, az ekkor még második számú Lenonak, majd otthon nagy küzdelmek árán, de normál körülmények között kaptak ki 3-0-ra. (Még a mérkőzést megelőző este sem volt biztos, hogy le lesz-e játszva a találkozó, ugyanis a paprikás orosz-ukrán helyzet miatt biztonsági okokból lóhalálában Poltavából Kijevbe kellett átszervezni az akkor már csupán a csoport első (Arsenal) és második (Sporting) helyét befolyásoló találkozót.)

Az időjárás legalább annyira kellemes lett volna, mint egy a kispadunk felé repülő gránát.

Röhögve abszolváltuk a csoportkört, nem kellett csalódnunk Emeryben és még a bajnokságban is remekül állt a szénánk, 16 forduló után csupán 2 ponttal voltunk lemaradva a 3. Tottenham mögött, míg a 4. helyezett Chelsea a jobb gólkülönbsége miatt állt előttünk, a MU pedig tőlünk 8 ponttal leszakadva a 6. helyen vegetált. Két dolog adott komoly aggodalomra való okot: Kiegyenesedik-e a játékunk? - a végtelenségig nem tart ki a mákszéria, illetve nem kéri-e majd be az árát, hogy a Tanár úr a rengeteg utazás mellett még az utolsó két, kvázi tét nélküli csoportmeccsen is meghajtja a kulcsembereket.

Utazás a halál faszára, avagy az Európa Liga életérzés csimborasszója - "Menjetek ki a pusztába bazdmeg, ott lehet hupákolni!"

Csoportgyőztesként ellazulva várhattuk a sorsolást, habár egy aprócska zabszem azért ott volt a fenekünkben, mert ahogy az előző idényben a BL-ből kicsekkoló Atlético Madrid babrált ki velünk, úgy most az Inter, Napoli, Shakhtar Donetsk, Valencia négyestől törhetett ránk egy kis poszttraumás stressz szindróma, ők volt azok a bűvészek, akik sikeresen bemanőverezték magukat a BL csoportjuk 3. helyére.

Legjobb 32 és 16, avagy a baljós árnyak

A sorsoláson aztán elég fancsali pofával kellett konstatálnunk, hogy a tavalyi csoportkörös randi után ismételten meglátogathatjuk az éppen regnáló és valamelyik kupában még talpon levő magyar bajnok rémálmát, a BATE Boriszovot. A játéktudásuktól nem kellett hanyatt esni, hisz tavaly egy Aubameyanggal rövidebben is oda-vissza összesen 10 gólt rámoltunk nekik a két csoportmeccsen, viszont az újabb keleti kényelemmel kecsegtető több órás posztszovjet repülőút úgy hiányzott februárra, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Az odavágó időpontjáig (február 14.) aztán rengeteget tisztult a kép: a Ligakupából még decemberben, pár nappal az EL sorsolás után kibucskáztunk (A Spurs ellen otthon, hogy basznád meg Emery...), míg az FA Kupában szintén gyorsan rövidre zártuk a lehetséges 14. serleg behúzásának kérdését, január végi kiesés a legjobb 32 között. (A Kókli vezette MU ellen otthon, te baszk búbánat...)

A bajnokságban is megérkezett az egyáltalán nem meglepő behorpadás, hirtelen felindulásból sikerült összeszedni 4 darab vereséget az utolsó és elkövetkező EL meccsünk közötti időszakban, de mivel akkoriban még nem voltunk mániákus X halmozók, a bajnokság 26. fordulójánál, továbbra is előkelő pozícióban voltunk a BL helyekért való egyre élesebb versenyfutásban: továbbra is az 5. helyen sátorozva 10 ponttal leszakadva a 3. Tottenham-től, 1 pontra a 4. MU-tól, míg csupán eggyel jobb gólkülönbség miatt a 6. pontban egálban levő Chelsea előtt. A játékunk hiába volt hatalmas támadófelület, eredmények szintjén Unai Emery szállította azt amiért a szezon előtt aláírt: visszajutni a BL-be, de minimum végig versenyben lenni valamelyik sorozatban a sikeres kvalifikációért.

Demoralizáló pofon & feltámadás I. rész

Így a jelenből visszanézve az odávagó olyan volt, mint egy Doctor Strange-féle Végtelen Háborúban megtett jövőbe tekintés. Hiába a két hazai pályán elszenvedett otthoni kupafiaskó, ez volt az első alkalom, amikor egy tőlünk sokkalta gyengébb ellenféllel szemben egyszerűen totálisan csődöt mondunk, sem a fejvesztett cserélgetés, sem a jobb formában lévő játékosok egyéni villanásai nem mentik meg a napot. Még csak azt sem lehetett belemagyarázni a meccsbe, hogy "ugyan, hát a játékosok leszarják az egészet", mivel Emery Ramsey és Aubameyang kivételével az összes aduját kiterítette az asztalra. (Régi szép idők, amikor Iwobi és Kolasinac osztogatták a fasírtot és nyitottak fel szinte minden védelmet.) Szűk egy null oda, valamint egy elkerülhető, de sajnos abszolút jogos egyből piros az ellenfelét lekönyöklő, baszott mód frusztrált Lacikának.

In yo face, bro - a mérkőzést végignézni még ennél is fájdalmasabb volt.

A visszavágón aztán az ég világon semmi különös nem történt, csupán az amire a sorsolás pillanatában és az első meccs előtt is számítottunk volna: kijött a keretünkből fakadó minőségbeli fölény, elejét véve bármilyen újabb arcpirító estének. 

A nyolcaddöntők sorsolásánál már nem volt kiemelés mögé bújkálás, bárki jöhetett és ez volt az a pont, ahol egy esetleges erősebb belehúzás (Chelsea, Sevilla, Napoli, Valencia) esetén nyugodt szívvel el tudtuk volna engedni a sorozat kezét, hisz a bajnokságban továbbra is pariban voltunk a BL indulásért.

Elengedés helyett azonban egy újabb álomsorsolás sült ki a golyóbűvölésből: Rennes, méghozzá idegenben kezdve. Pusztán utazási szempontból is fasza volt, hogy egy újabb ukrán/orosz kéjutazás helyett csupán Franciaország észak-nyugati részére kell átcuccolni ahhoz a csapathoz, akik a Ligue 1 tabella kellős közepén szerénykednek. Babonásoknak rossz jó ómen, hogy francia ellenfél vendégeként még soha nem szenvedtünk vereséget az európai kupaporondon, a nosztalgikus alkatok pedig megkönnyezhették Petr Cech hazatérést a klubhoz, ahol anno feltette magát a topfutball térképére.

Demoralizáló pofon & feltámadás II. rész

A Rennes ultráknak hála, a fehérorosz didergés után a Roazhon Parkban jóval forróbb hangulat várta a csapatot, amitől azonban egyáltalán nem csináltuk össze a gatyánkat: Iwobi se nem lövés, se nem beadása utat talált Koubek hálójába, amivel a melónk negyedét már le is tudtuk, idegenben rúgott gólt szerezve egy kieséses párharc odavágóján. Az első félidő ezután langyosan csordogált, nagy helyzet egyik csapat előtt sem adódott, simán benne volt a pakliban, hogy ha meghasonulunk és nem csinálunk valami ordenáré önszopatást, vígan lepörgetjük az órát egy sovány, de mégis nyugalmat árasztó előny birtokában. És akkor hirtelen egy modernkori görög filozófus fejéből kipattant az égi szikra.

Besárgulva egy teljesen ártalmatlan szituációban összehozza a második lapját, hogy a faultból megítélt szabadrúgást bombagólra váltsa a Rennes, mindezt a félidő vége előtt néhány perccel. Az addig látott stabilitásunk, magabiztosságunk pillanatok alatt tovatűnt, a második félidőre jöhetett a gyomorgörcs és remegés, hogy a lehető legolcsóbban jöjjünk ki a görög faszságából. 

Kockásra törte a seggünket a háló, de valahogy mégis tartottuk magunkat Fortuna asszony segedelmével, hogy aztán a 65. percben Monreal olyan öngólt basszon oxival, kis túlzással az ötös alapvonali sarkából, amitől az addig nagy nehezen visszaszerzett önbizalmunk ismét pillanatok alatt szilánkokra hulljon.

Záróakkordként pedig tankönyvi módon szoptunk be egy kontrát, idő előtt megismerve Ismaila Sarr, Liverpool rémálma, valamint tiszteletbeli Arsenal legenda nevét.

Okosan kipontozta Sokratist, a második félidőben pedig ellenállhatatlan volt.

"Ah shit, here we go again." - a GTA San Andreas-os CJ mém után szabadon mi is ezzel a felkiáltással mentünk neki a visszavágónak, ahol a -2 ellenére még mindig kapaszkodhattunk az idegenben lőtt gólunkba, az egyenlő létszámnál teljesen fogatlan Rennes-be, valamint egy BATE párharchoz hasonló hirtelen feljavulásba.

Nem emlékszem már pontosan, hogy Szabó Chris a twitter feedjén, vagy a Digisporton futó Szélkakasban lőtte el az alábbi klasszikust: "A Rennes-t a francia Tottenhamnek is szokás nevezni.", ami bizony tűpontos leírást adott a visszavágón látottakra. 15 perc után már mi álltunk továbbjutásra, egy öngólnak, illetve Maitland-Niles-nak hála, majd a második félidőben Aubameyang tett pontot a továbbjutás költői kérdésére. (Ahogy oly sokszor rólunk, azon a meccsen a Rennes-ről bűzlött, hogy számukra nem terem aznap babér.)

Hiába a tapintható magabiztosság, a Tanár úr azért komoly dilemmában volt a félidei brainstorming alatt.

A gólnál azonban sokkal emlékezetesebb volt a gólöröm, a Saint-Étienne és Dortmund évek után Londonban ez volt az első (és ezidáig utolsó) alkalom, hogy képregényhős maszkot húzzon az ünneplésnél. (A másik emlékezetes jelenet, mikor Iwobi roastolja az egyik Rennes játékost, befogott orrú, undorodó pofát vágva az ellenfél büdös szájszagára.)

Visit Wakanda

Tűkön ülve várhattuk a sorsolást, valamint a döntőig vezető ágrajzokat, miközben a bajnoki táblázatot is elégedetten sasolhattuk: 60 pötty, 4. hely, a Csirkék csupán 1 pont távolságra, míg a MU & Chelsea duó rövid pórázon 2 és 3 egységnyi lemaradással a hátunk mögött.

Negyeddöntő, elődöntő: Emery most kajak megnyeri negyedjére is?

A megmaradt csapatok listájából világos volt, hogy itt már nincs megúszós sorsolás, a továbbiakban nem fog beleférni hogy 90 perceket csak úgy simán elbalfaszkodjunk a rendelkezésre álló 180-ból. Ha viszont köldökből nagyon szeretnénk megokoskodni a dolgot, akkor papíron inkább egy Benfica, Slavia Praha, Frankfurt triót kérte volna az egyszeri Ágyús, mintsem a Napoli, Chelsea, Villarreal, Valencia négyesből hármat bármilyen leosztásban.

Majdnem.

A BL koporsónkat 2x5 góllal megszegelő Carlo és a Liverpoolt majdnem kiejtő Napoli, utána meg egy Cazorla reunion vagy Unai homecoming? Hiába voltunk karnyújtásnyira a döntőtől, itt azért sokak fejében felmerülhetett, a két szék közül a pad alá esés veszélye, mert hiába állunk jó pozícióban a bajnoki tabellán, a rapszodikus kieséses szakaszban látott formánk könnyen bekérheti az árát, pláne két ilyen komoly párharc után, ahol most már garantáltan nem fogunk elkezdeni vadállat módjára rotálgatni. 

Mindkettő? Csak az egyik? Olyan nincs, hogy egyik sem... 

A Napoli meccset vegyes érzelmekkel várhattuk, mert tényleg ez a köcsög Ancelotti volt, aki egy oltári kiütéssel határozatlan időre nyugdíjazott minket a Bajnokok Ligájából, hogy aztán pont az az Emery húzza el Bayernes pályafutásának utolsó nótáját és rúgassa ki egy párizsi simázás után, aki immáron a mi padunkon ül. Ráadásul most mi kezdünk otthon egy BL kaliberű ellenféllel szemben, ami a BL-es pályafutásunk utolsó 7 szezonjában finoman szólva sem volt a legjobb ómen. A végeredmény ezután sokkoló volt.

Bántóan sima.

Clean sheet, megnyugtató előny, Carlo nyaki ütőerén pedig egy hatalmas harapásnyom. Egyetlen szívfájdalmunk az lehetett, hogy egy harmadik góllal nem zártuk le a párharcot, de a visszavágón lecsupaszítva így már csak arra kellett figyelnünk, hogy összeszenvedjünk egy gólt, valamint lehetőleg mindenkit épségben hazavigyünk. Előbbi egy hatalmas Laci szabadrúgásból összejött, utóbbi azonban sajnos nem, ráadásul pont a csapatunk szívét-lelkét sikerült kiszaggatni.

"An image that precede unfortunate events." - Aaron Ramsey utolsó Arsenal mezben lejátszott mérkőzése. :'(

Félelmünk nem volt alaptalan Ramsey pürrhoszi áldozata kapcsán, a hősiesen megvívott nápolyi visszavágó után zsinórban három bajnoki meccset is elbuktunk, köztük azt a legendás Crystal Palace elleni hazai találkozót, ahol Carl Jenkinson, Mohamed Elneny és Dinos Mavropanos is kezdőként bizonyíthatott... A Wolves és a Leicester elleni bajnokik pedig még a Boriszovban látott gyalázatot is alulmúlták. A 35. forduló után visszacsúsztunk az 5. helyre, 2 pont lemaradással a Wenger Trophy pozíciót bitorló Chelseatől. Így vártuk a Valencia elleni odavágót, ahol legalább valami olyasmit kellett volna nyújtani, mint legutóbb a Napoli ellen. Nem volt meglepő, hogy a szurkolók többségét most tényleg megcsapta az elmúlt hetekben már elillanónak hit két szék közül a pad alá érzés szele...

11. perc, Valencia pontrúgás, 0-1. Hidegzuhany.

Teljes apátiába esve, lassan el kellett kezdeni barátkozni a gondolattal, hogy a tavalyi szezon után ismét egy spanyol üt el minket az európai kupadöntőtől, és váltja meg a jegyünket a következő Európa Liga szezonra, hisz a bajnokságban akkor már kicsúszott a sokáig saját kezünkben tartott sorsunk. 

Ez a gondolatmenet viszont épphogy csak végigfutott az agyunkon, hirtelen arra eszméltünk hogy Ramsey mellett a szezon másik két alfája megunja a balfaszkodást, és alkoholos filctollal az összes Valencia játékos homlokára odafirkant egy hatalmas L betűt. Lacazette 8 perc leforgása alatt duplázik, így a félidő közepén már nálunk az előny, amitől alaposan megnyugodva a második játékrészt végig kézben tartva (bár élek a gyanúperrel, hogy a Valencia sem akart túl sok mindent a második félidőtől, idegenbeli gól, -1es állásról joggal érezhették nyerhetőnek a párharcot az első félidőben látottak alapján) a meccs hajrájában végül Aubameyang vigye be a kegyelemdöfést.

Mentally strong.

Bajnokság OUT

A visszavágó előtt Fortuna ismét szájon csókolta Emeryt, hisz a csütörtöki extázis után úgy mentünk neki a hétvégi bajnokinak, hogy vasárnap ismét kontextusba helyezhettük magunkat a Wenger Trophyért való versenyfutásban, miután a Spurs sikeresen elhasalt a Bournemouth otthonában. A II. Mosolygós kisfiú derbire keresztelt Brighton meccs azonban nem az extázis meglovagolásáról szólt, hanem egy újabb enervált betlizésbe torkollott, ahol végül ránk nézve volt hízelgő az 1-1-es végeredmény, mely egyúttal a bajnoki BL kvalifikációs álmok végét is jelentette.

A Wenger Trophynak kampó, all-in az EL-re...

Dream On

A szezonunk életben maradása volt a tét, ám azzal finoman szólva sem lehet megvádolni a Tanár urat, hogy az első mérkőzés szarrá videózása után legalább egy középszar védelmi masterclasst összehozott volna egykori munkáltatója ellen. Kottára ugyanaz a forgatókönyv: gyorsan hátrányba kerülünk, hogy aztán kis idő elteltével az egyik csilliárdért vett csatárunk megvillanjon és kihúzza a szarból a csapatot. A második félidő korántsem volt olyan latymatag, mint az Emiratesben: a Valencia ész nélkül jött előre, hisz legalább 2 gólra még szüksége volt a hosszabbítás kiharcolásához is, ezt viszont mi köszöntük szépen, és a széleken cafatokra szedve őket, Aubameyang első Ágyús mesterhármasával lerendeztük a párharcot.

Job done

Ezt is Wengernek köszönhetjük! Jó csatárokra tolta fel a pénzünk, védelmi szempontból viszont továbbra is álmatlan éjszakákkal várhattuk a szűk 3 hét múlva esedékes bakui finálét.

Kutyakomédia és totális megsemmisülés

A bajnokság utolsó fordulója után lassacskán peregtek a napok, azt viszont semmiképp sem lehet mondani, hogy ezek unalmasan teltek volna, ugyanis a pályán meglévő problémáink mellett bizony olyan dolgok miatt is rágni kellett a kefét, amelyek normál esetben fel sem kellett volna hogy merüljenek.

Egyáltalán mi a faszért volt a döntő Bakuban?

• Mert a politikai érdekek azt mondták. 2017 szeptemberében lett kihirdetve a döntő helyszíne, pár héttel azután, hogy berobbant volna az "Azerbajdzsáni Mosoda" nevű tényfeltáró botrány, amelyből kiderült hogy az azeriek az elmúlt évek során közel 2 milliárd fontnyi összeget löktek szét Európa szerte különféle pénzügyi intézetek és cégek között, szövevényes pénzmosási csalás jeligére, melyből lobbisták és politikusok zsebébe is bőségesen csurrant-cseppent egyfajta ösztöndíjként, elősegítve Azerbajdzsán pozitívabb nemzetközi megítélését.

Korrupt szar UEFA

• Struccpolitika, ahol a fejüket homok helyett az azeri kormány seggébe dugták. Lásd a már fentebb említett Mkhitaryan problémát, a döntő odaítélése előtt tisztában voltak az azeri-örmény helyzettel (nincs diplomáciai kapcsolat a két ország között a Nagorno-Karabakh konfliktus miatt, melynek fő szakasza 1988 és 1994 között zajlott, s amelyben több mint 30000 ember vesztette életét), ennek ellenére Baku nyerte el a finálé rendezési jogát, később pedig a koronavírus által meghiúsult 2020-as összeurópai EB rendezéséből 4 mérkőzést.
• Örmény csapat döntőbe jutása valószínűtlen volt, de Mkhitaryan pont 2017-ben nyerte meg az EL-t, még a MU játékosaként, így bőven fenn állt annak a lehetősége, hogy 2019-ben ismét ebben a sorozatban játszik majd.
• Az azeri kormány biztosította az Arsenalt afelől, hogy a játékosnak semmi bántódása nem esik, a klub azonban az UEFA-tól is szeretett volna néhány meggyőző intézkedést a játékos biztonságával kapcsolatban, erre azonban nem került sor, így az örmény otthon maradt. (Ami már csak azért is cumi volt, mert legyen bármennyire rapszodikus Mkhi, Ramsey hiányában még mindig vele lehetett volna kivitelezni a korábbi bajnokin sikeres Jorginho-t piócázó taktikát.) 
• A szurkolók is kaptak az orruk alá egy hatalmas faszt, csupán 13000 jegyet dobtak szét az Arsenal és Chelsea szimpatizánsok között, akik közül a szerencsés jegyhez jutók kétszer belegondoltak, hogy belevágjanak-e életük legköltségesebb világvége túrájába, ami nagyjából annyiba került mint egy éves szezonbérlet. (Az volt a hivatalos indoklás UEFA részről, hogy a bakui repülőtérnek nagyjából ennyi a max. kapacitása, felelőtlenség lenne nagyobb számú jegyet kibocsátani a külföldről érkezőknek.)
• Az meg aztán valami egészen szánalmas volt, mikor a sajtóban felvetődő "Ne utazzon el egyik csapat se a döntőre." ötletet pillanatok alatt, maga a köcsög UEFA elnök Aleksandr Ceferin csapta le, egy komoly retorziókat von magával (évekre szóló kizárás) ha bármelyik klub megtagadja a játékot. 

A fentebb taglaltak fényében jópofa, hogy a pályázat beadása és elnyerése után is az "Eurázsia logisztikai központja"-ként hivatkoztak magukra a derék azeri politikusok, akik képesek egy újabb nagyszabású európai rendezvény lebonyolítására. (2012-ben volt náluk egy Eurovizíós dalverseny, 2015-ben pedig egy Európa játékok, ahová még Lady Gagát is elreptették, hogy a megnyitón zongorázva daloljon egy kicsit.)

Nem elég, hogy a Mkhitaryan mezes szurkolókat minden útba eső rendőr igazoltatta, a kibaszott promó plakáton is lehúzták rajtunk a cipőjük talpán található kutyaszart a centrumba helyezett Denis Suarezzel...

Végül eljött a meccs napja, amiről viszont már nem vagyok hajlandó egyetlen sort sem írni, mindenki tudja a végeredményt. Otthon, kocsmában, vagy csurig ázva a Treffortos RED-en, sajnos maradandó rossz emlékkel gazdagodtunk, a lehető legrosszabb napra időzítve a szezon legergyább, legmegalázóbb teljesítményét... (Az Anfielden lejátszott bajnoki a másik versenyző, de ez mégis egy európai kupadöntő volt.)

Ramsey és Mkhitaryan hiánya? Elbaszott felkészülés? Elfogyó faszmák? A végeredmény sajnos kudarc. :(

xG halála part II: amikor az ellenfél búcsúzó klasszisa fog ki ihletett napot.

Mikor Unai Emeryt novemberben kirúgták egy pár perc erejéig elgondolkodtam, hogy mi lett volna akkor, ha mi nyerjük a bakui döntőt. Magam előtt van a kép ahogy az Emirates előtt rendezett trófea parádén egyik kezében az EL serleg, a másikban a frissen aláírt 2024-ig szóló szerződés, miközben ugrálva azt üvölti az orra elé dugott mikrofonba, hogy Beni, Bidi, Bici! Özil szerződését a londoni visszatérés napján, vagyis május 31-én azonnali hatállyal felbontjuk, előre felhasználva a jövőben folyósított BL pénz egy szerényebb részét. Júniusban érkezik Banega és Vitolo, míg Torreira egy barterüzlet keretein belül Rómába megy a világbajnok Nzonziért cserébe. A bajnokság rajtja előtt előtt egy nappal végre valahára összejön a Zaha deal, egy Nketiah + Nelson + 60 milliós csomagot nagy duzzogva elfogadnak Steve Parishék. (Emery negyedik EL trófeája után kiadott "Európa kiskirálya" önéletrajzi kötetéből kiderül az ars poeticája, hogy védőért bizony nem adunk ki komoly pénzt.) Augusztustól-Decemberig nagyjából minden úgy zajlik ahogy az előző szezonban, 4-5-6. hely környékén tanyázunk, közelebb a kiesőzónához, mint a listavezető Liverpoolhoz. A BL csoport azonban nem várt fiaskót hoz, az Arsenal-Valencia-Olympiakos-Ferencváros csoportban beragadunk a 3. helyre, ami így lehetőséget biztosít az EL címvédésre. Januárban ismét kiszállunk az összes hazai kupasorozatból, és a bajnokságban is bezuhanunk az alsóházba a Brighton ellen elszenvedett hazai 4-3-as vereség után. Az EL 32 között simán kiporoljuk a Krasznodart, a nyolcaddöntő odavágóján pedig 3-3-as döntetlent játszunk az Old Traffordon. A bajnokságban visszamászunk a felsőházba, de csupán 6 pont választ el a kiesőzónától, így a koronavírus utáni újraindítás bőven tartogat még izgalmakat... 

A hazai kupaporondon hiába vagyunk hatalmas királyok, Európában egész egyszerűen átok ül a csapaton. Nagy ritkán jutunk döntőbe, de annak mindig tőrdöféssel egyenlő drámai kudarc a vége. A magyar nép és futball legfájdalmasabban elbukott csatáiként emlegetett Muhi (tatárok), Mohács (törökök), Marseille (csehszlovákok), Mexikó (szovjetek) és Málta ötös Ágyús megfelelője sajnos a Brüsszel (KEK), Párizs (KEK), Koppenhága* (UEFA Kupa), Párizs (BL), Baku (EL) sor. (*-Koppenhága az 1994-es Parma ellen behúzott KEK-döntővel szerencsére a dicsőséglistán is fellelhető.)

Csóró Arteta újoncként pár hónappal a kinevezése után máris megélte a maga európai poklát, de reméljük a jövőben az otthoni  bajnoki vesszőfutás mellett Európában is le tudja majd venni a klubot évtizedek óta szipolyozó rontást.