A Tottenham végül azzá a klubbá vált, ami az Arsenal szeretnénk, hogy legyen. 2019 tavaszán könnyen foghatott el minket ez a kellemetlen érzés. A pályán innen és azon túlról is jöttek Arsenalosként minimum aggasztó hírek:

• áprilisban megnyitották a White Hart Lane helyére épített Tottenham Hotspur Stadiumot, amiben éppen annyi ülőhelyet raktam, hogy nagyobb legyen az Emiratesnél.
• kijött a 2018-as pénzügyi jelentésük, amely szerint 139 M minden idők legnagyobb adózás előtti nyereségét könyvelték
• bejutottak a Bajnokok Ligája döntőjébe, ezzel beállítva a mi történelmünk legjobb BEK/BL eredményét.
• és igen, óriási cripple fight után egy ponttal megelőztek minket, hogy a Wenger Cup és a St. Totteringham’s Day zsinórban harmadszor is elmaradjon.

De az, ami igazán fájó az egészben, hogy a sikereiket csupa olyan értéket képviselve érték el, amiket mi is nagyra becsülünk:

• Maurice Pochettino nem volt ismeretlen név, és jó munkát végzett az Espanyolnál és a Southamptonnál is, de a Spurs részéről mégis bátor kinevezés volt, és az argentin az Észak-Londonban töltött évek alatt lett az egyik legprogresszívebb és legizgalmasabb vezető edző a sportágban.
• We don't sign superstars, we make them. A Spurs fizetési kerete sokkal közelebb áll a középmezőny csapataihoz, mint a nagy hatos többi tagjához. Idén nyáron kb. 55 M fonttal döntötte meg jócskán a korábbi átigazolási rekordját, hogy elhozza Ndombelet a Lyonból, de az előtte lévő évben sikerült zéró igazolást tenni a felnőtt csapatba – erre még Wenger atyánk is elégedetten csettintene.
• De az akadémiájuk kiváló szolgálatot tett: a most már úgy 6-season wonder Harry Kane mellett Harry Winks is a felnőtt csapat állandó tagja lett, míg más akadémisták eladásából az elmúlt években kb. 75 M fontot szereztek.
• Ezzel párhuzamosan a jövő biztosítása érdekében egy grandiózus, multifunkcionális stadiont építenek, ami jelenleg talán a szakmailag legtöbbre tartott sportlétesítmény.

Eközben pár sarokkal arrébb mi traumát traumára halmoztunk Wenger utolsó éveivel és az azóta folyó szervezeti káosszal, no és Unai Emery félrement ittlétével. Úgy tűnt, el kell fogadnunk, hogy a szomszédok megelőzése nem a szezon szükségszerű és elkerülhetetlen része, ennek elmaradása pedig valamiféle anomália a rendszerben, hanem hogy ha meg akarjuk előzni a Spurst, akkor bizony egy nagycsapatot kell megelőznünk.

És akkor most ugorjunk előre egészen a jelenig, hogy azt lássuk, ahogy a minden bizonnyal a szezon végén kieső Bournemouth ellen bő 100 perc alatt egyetlen árva kaput eltaláló lövése ne legyen a Tottenhamnek, és a pálya közepén tanácstalanul tömörülő csirkéket lássunk ténferegni bármiféle izgalom vagy veszély nélkül. Csak hogy kicsit kontextusban helyezzük a dolgokat: a Bournemoth legutoljára decemberben hozott le kapott gól nélkül meccset, és a PL-ben töltött öt szezon alatt először fordult elő, hogy ne találják el a kapujukat egy bajnokin. Bár Dele Ali nem áll rendelkezésre, minden más támadó igen: szám szerint heten voltak fenn. A szurkolói fórumokat olvasva a hangulat kezdi elérni a mi őszi vergődésünket Unai mesterrel. A játék se nem szép, se nem eredményes. Nem látszik semmilyen fejlődés, működőképes koncepció, és a csapatszintű játék hatékonyságának visszaesése felszínre hozza a személyi gyengeségeit a keretnek.

Igen, ennyire kilátástalan.

Ha megkapargatjuk a felszínt, és elvonatkoztatunk az egyre diszfunkcionálisabb Józsi-balltól, akkor is rengeteg problémás pontot találni, ami alapján lehet rekordprofit, meg új stadion meg Csaszi-magic, azért nem fenékig tejföl az élet arrafelé sem:

• A veszélyes helyzetek kialakításában résztvevő, a támadókat előkészítésekkel segítő középpályások hiányoznak Dembele és Eriksen távozása óta, évek óta nem lőttek ilyen keveset kapura a csirkék, mint idén. A jelenlegi középpályások közül Lamela és Sissoko jellemzően nem tudja időben a helyes megoldásokat megtalálni a labda támadókhoz juttatásakor, Aurier pedig felfutó szélső védőként fontos taktikai szerepet tölt be, de nagyon pontatlanul ad be (v.ö. Ramsey).
• A francia bajnokságból érkező rekordigazolás Ndombele képtelen 90 perceket lehozni, a mutatott játéka pedig leginkább ambivalens: lenyűgözően kreatív megoldások és felelőtlenül elszórt labdák váltogatják egymást. Mourinhoval nemigazán találja meg a közös hangot, és hiába tűnik a keret egyik legtehetségesebb játékosának, jelenleg akár az egy év utáni eladása sem sci-fi forgatókönyv (v.ö. Pépé és a 80M).
• Nincsen egy igazán Józsinak való Matic-jellegű holding midfielder: Dier átképzése nem annyira jött be, kreatív játékosokat, pl. Sissokot kell esetenként visszavonni (v.ö. tetszőleges középpályánk stabilitását érintő issue a Coq-Cazorla isteni kettőse óta).
• 15 év után az akadémiájukat igazgató John McDermott márciusban lelépett az FA-hoz. Josénk fiatalok tehetségébe vetett bizalmát ismerve ezzel a döntéssel komoly ütést kapott az utánpótlásnevelésük első keretbe építésének, ill. mást topcsapatoknak eladásának eddig igen sikeres projektje (itt legalább nem adja magát kézenfekvő párhuzam, és épp az akadémista Saka új szerződésének örülhetünk).
• Az elmaradó eredményekkel több játékos elvágyódhat. Bár Kane 30 éves koráig le van kötve a klubhoz, egyre több kérője lehet az idő előrehaladtával, és több más, korábbi kulcsjátékos, pl. Rose és Verthongen is a távozás küszöbén (v.ö. Aubameyang).
• Közben pedig a koronavírus okozta gazdasági recesszió alighanem őket is jobban fogja érinteni, Levy a 20 éves regnálása legrosszabb krízisére számít. Júniusban már olvasni is lehetett arról, hogy a klub felvesz egy 175 M fontos hitelt a Bank of Englandtől, miközben a BL pénzeknek szinte biztosan búcsút inthet a jövő évre. Időközben a nem sportoló alkalmazottak béreinek 20%-os átmeneti megvágása - Levy 3 M fontos bónuszának meghagyásával együtt - sem váltott ki túlzott népszerűséget (v.ö. Emirates és a 2008-as világválság).

José és az öltözői harmónia - észak-londoni csendélet.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a gondok jóval korább kezdődtek: a Spurs mutatói valójában a 86 pontos Chelsea-re „nyomást helyező” 2016/17. óta romlottak. Pochettino nagyon magas presszingje fizikailag is sokat kivett a keretből, és miközben fontos játékosok távoztak (főképp Dembele és Eriksen), nem lettek pótolva. A BL döntőig menetél (ahogy 13 évvel korábban nálunk is) már nem a csapat csúcsidőszakában történt. Vitatott, hogy Pochettinonak vajon már nyáron mennie kellett volna a baljós előjelek fényében, vagy talán Levyéknek kellett volna őt pozíciójában hagyni, és motiválni őt a keret újjáépítésére, no meg megadni az ehhez szükséges forrásokat.

És akkor november 20-án bejelentették José Mourinhot, akit aligha kell bárkinek is különösen bemutatni. Jellemző, hogy az Arsenal mennyire sietősen és határozottan cáfolta nem sokkal korábban azon pletykát, hogy Raul Sanllehi egyáltalán egy kávét megitt volna a portugállal. Akit mostanra már inkább szánakozó mosollyal nézünk, mint dühből és félelemből összeránduló gyomorral tettük a legjobb Chelsea-s csapatai ellen. És azzal, hogy tőle kategorikusan elhatárolódott az Arsenal, majd egy zéró vezető edzői tapasztalattal rendelkező exjátékosát nevezte ki, tulajdonképpen fordított párhuzamba rakta a két klubot: a progresszívebb szellemben és tudatosabban építkező, fejlődő Spurs konzervatív, inkább csak elméletben jól mutató döntést hozott, addig nálunk jött az izgalmasabb és kockázatosabb húzás.

Az a benyomásom, hogy a Spurs az utóbbi években nagyon erőlködik, hogy saját magát egy nemzetközileg eladható nagy branddé tegye. Ennek alapját persze a pályán elért sikerek adják, de az új stadionba hozott NFL meccsek, a White Hart Lane megálló Tottenham Hotspurre nevezésének kísérlete, az Amazon dokumentumfilmeseinek beengedése (a sunderlandi összeomlás mozizásának élménye alapján kiváló szórakozásnak ígérkezik), és ide köthető a megkopóban lévő, de azért még mindig nagy marketingértékkel bíró (ld. Ed Woodwardékat három évvel korábban) Jose Mourinho szerződtetése is. Az legyen a törzsgyökeres Tottenham szurkolók baja, hogy ezáltal mennyire veszik el az underdog nem-olyan-nagy-csapat bája a klubnak, és azt se nagyon vitatom, hogy ha tartósan meg akarnak ragadni a topcsapatok között, akkor bizony szükség van arra, hogy a szponzorációs és reklámbevételelik magasak legyenek, és legyen nemzetközileg annyi szurkoló, aki gyengébb periódusokban is elzarándokol értük Londonba. Ettől mind független José Mourinho 2023-ig tartó kinevezése csakis súlyos baklövés lehet, és számunkra egy lehetőségre, hogy helyre tolhassuk a kizökkent rendjét a világnak.

North London is Red. Ezt mi tudjuk nagyon is jól, de rég volt alkalmunk rá, hogy ezt a külvilág számára is világossá tegyük. Ha mást már nem is igen tudunk elérni az idei szezonban, de a Tottenhamet idegenben megverni, előttük végezni a bajnokságban, és még talán az EL indulást is épp az ő kárukra is megszerezni olyan célok, amikért még egy ennyire nyomorúságos szezonban is lehet lelkesedni, mint ami idén megadatott nekünk.

Ők tudták utoljára, hogy milyen idegenben NLD-t nyerni: Mozart már a 2. percben eldöntötte.

2014 márciusában nyertünk utoljára PL meccset a csirkeólban, 2016 májusában, Arteta búcsúmeccsén volt utoljára St. Totteringham’s Day. Kupára ha kell, várunk mi kilenc évet is, szpörsziék helyrerakására hadd ne kelljen ennyit.