2017. május 30. Ez volt az utolsó nap Arséne Wenger számára, amikor győztesként állhatott volna fel az Arsenal kispadjáról. Az FA kupa döntőjében az akkor rekordnak számító (30) győzelemmel angol bajnok Chelsea-t abszolút underdogként, mesébe illő módon sikerült legyőzni. Egy olyan meccsen, ahol egy sérülések miatt erősen tartalékos kezdő nézett szembe Conte gálakezdőjével, ahol az egész szezonban parádés Sanchez találata után újból a csodás Aaron Ramsey lőtte a kupát érő gólt, és ahol a méltán gyűlölt Diego Costával a zöldfülű Rob Holding és az egész szezonos sérülést a döntő kedvéért egy makulátlan meccsel megszakító Mertesacker játszott jó zsaru-rossz zsarut. Ezzel Wenger a rekordnak számító hetedik sikerét érte el a labdarúgás történetének legrégebbi kupájában.

Hetedszerre és utoljára.

Akkor a Treffort kertben én is diadalittasan kiabáltam sokadmagammal, hogy „Még két évet!”, még ha egy nagyon halk józan hang már akkor is azt suttogta, hogy ennek a történetnek ennél szebb zárása már aligha adatik meg. Másnap a klub a várakozásoknak megfelelően be is jelentette, hogy a következő két szezonra is aláírt a francia. Majd megkezdődött az utolsó, kínkeserves szezon, melynek a végéhez közeledve Wenger végül bejelentette, hogy nem tölti ki a szerződését, és májusban elhagyja az Arsenalt.

Az alábbiakban kísérletet teszek rá, hogy kontextusba helyezzem a 2017/18-as szezont az Arsenal átalakulási folyamatát illetően, elmondjam, hogy szerintem miért is nem történhetett igazán másképp, és még azon is eltűnődőm, hogy vajon miért is maradt az öreg az ideálisnál tovább a kispadon.

A Wenger-korszak vége

He didn’t give any specific personnel details but made it clear that a major review of football operations and how they are structured is underway. He described his role as that of a ‘catalyst for change’.

Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy véleményem szerint a klub körüli, a jelenben is zajló változásoknak ez a katasztrofális szezon nem a kiváltó oka, hanem sokkal inkább már az első következménye volt: a Wenger korszak utáni első edzőnk neve nem Unai Emery, hanem Arséne Wenger. Az a közkeletű vélekedés, hogy Wenger pozíciója addig betonbiztos, amíg hozza a BL indulást, tulajdonképpen végül helytállónak bizonyult. 2016/17-ben Wenger irányítása alatt először nem sikerült beférni az ún. top fourba, még ha kiugróan nem is szerepeltünk le: a begyűjtött 75 pont a PL történetében idáig mindig elég volt a 4. helyhez, és ez éppen az átlagos wengeri éves termés is 1996/97-től kezdve.  

Ha egy szimbolikus dátumot kéne mondanom a Wenger korszak végére, akkor 2017. április 2-át nevezném meg. Ekkor lépett ki a napfényre a nyilvánosságot híresen kerülő Ivan Gazidis vezérigazgató, és egy rajongói fórumon megtette elhíresült és nem kevéssé kínos „catalyst for change” nyilatkozatát, amiben konkrét személyi változások megnevezése nélkül beszélt arról, hogy komolyabb átszervezések következnek a klubnál. Azt gondolom, ezt megelőzően születhetett meg a döntés a tulajdonos részéről, hogy a klubot fel kell készíteni a Wenger utáni időkre, és a végrehajtással pedig a vezérigazgató lett megbízva. Wenger pedig úgy sejtem, hogy már abban a tudatban vacillálhatott azon, hogy aláírja-e a két évre szóló szerződéshosszabbítást, hogy tájékoztatták arról, hogy a befolyása a korábbiaknál jóval szűkebbre lesz szabva.

17 tavaszán végül Gazidis csak lejött a tejes dobozról. (Forrás: Arseblog.)

„A catalyst for change - nesze semmi, fogd meg jól” – morogtuk akkor sokan, miközben frusztráltan figyeltük, ahogy a pályán továbbra is bukdácsoló klub és egyre ingerültebben nyilatkozó menedzsere egészen a szezon végéig ködösített a jövőt illetően, hogy aztán végül úgy jelentsenek be újabb két év Wengert, mintha az a leginkább magától értetődő lépés lenne. Business as usual - lehetett enerváltan vállat vonni, de aztán szép lassan egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezúttal nem csak egy hangzatos PR szövegnek lehettünk tanúi.

A változás oltárán feláldozott szezon

Director of Football – I don’t know what it means. Is it somebody who stands on the road and directs players right and left? I don’t understand.

Arra még talán kevesen kapták fel a fejüket, hogy júniusban Gazidis bejelentette Darren Burgess kinevezését, mint Head of High Performance (nem kísérlem meg magyarosítani a különféle pozíciókat). Mégis, bennfentesek szerint emberemlékezet óta ez volt az első olyan jelentősebb személyi döntés, amit nem Arséne Wenger véglegesített. Szintén Gazidis hatására érkezett a nyáron Huss Fahmy, hogy Dick Law helyét vegye át fél évvel később mint Chief Contract Negotiator. De a legnagyobb változások november végén jöttek el, mikor előbb a Dortmund nagyra becsült játékosmegfigyelője, Sven Gyémántszem Mislintat érkezett Head of Recruitmentnek, majd egy hétre rá, a Barcelona korábbi sportigazgatójának, Raul Sanllehinek a szerződtetéséről olvashattunk. Nem sok kétség volt ekkoriban afelől, hogy az utóbbi számára létrehozott Head of Football Relations pozíciót kizárólag a Wenger iránti tapintatból nem Director of Footballnak nevezik.

Miközben a szakmai stábban bejelentett személyi változások jelentését adott pillanatban még nem lehetett egyértelműen dekódolni, az első csapat menedzselése jóval beszédesebb volt azt illetően, hogy a fő prioritás nem Wenger számára a keret mihamarabbi megerősítése volt, sokkal inkább a jövő építése, melynek részeként a két ablak során a következő két nagyobb szándék volt megfigyelhető:

• a létszám felülinek gondolt játékosok kiszórása;
• nagy nevek üzenetértékű leigazolása.

Mindeközben mi, mezei szurkolók még arra vártunk 2017 nyarán, hogy a klub a BL-ből való kimaradást vegye figyelmeztető jelnek, és szánja rá magát végre arra, hogy komolyabban megerősíti a keretet. Ehelyett amit kaptunk:

• A hiányposztok közül egyedül a 20 pluszos szezonra képes középcsatárt sikerült orvosolni: Alexander Lacazette klubrekordot érő összegért lett megvásárolva.
• Lacazette-en kívül egyedül az ingyen igazolható Kolasinac érkezett.
• Minőségi szélső szerzésére mutatkozott még szándék, de a Lemar transzfert nem sikerült nyélbe ütni a Monacoval, míg Ornstein értesülései szerint, ha nem bukjuk a BL indulást Griezmann érkezésére is komoly esély lett volna.
• Több játékosunkkal is kellemetlen igazolási huzavonába kerültünk: Oxlade-Chamberlaint végül rekord bevételért tudtuk eladni, míg Alexis Sanchez és Mustafi maradni kényszerült, mivel nem sikerült pótlásukra senkit találni (Lemar és Evans volt a két fő jelölt).
• Kisebb-nagyobb pénzért távozott még Szczesny, Gabriel, valamint Gibbs is.
• A rövid távú ambíciókat illetően a legbeszédesebb talán, hogy a nyár végére a játékos adás-vételből sikerült anyagilag pluszban kijönni.

Majd már Sanllehi és Mislintat érkezését követően fordultunk rá a téli átigazolási időszakra, amit Wenger egyszerűen a valaha volt legdestabilizálóbbnak címkézett. A nyári klubrekordot is megdöntött összegért Pierre-Emerick Aubameyang izgalmas vételnek ígérkezett, és tulajdonképpen amiatt sem lehettünk csalódottak, hogy az ősszel indiszponáltan játszó Alexis végül nem ingyen hagyott itt minket, hanem másfél évvel korábban még Zero kolléga által is a tökéletes Arsenal játékosnak aposztrofált Mhitarján játékjoga a miénk lett érte. De alighanem nem ők voltak azok, akiket Wenger a csapatban akart látni. Míg a Mislintat előtti utolsó átigazolási szezonban a 22 éves Thomas Lemar beszákolásához voltunk közel (monacoi francia néger – mi lehetne ennél wengeribb?!), addig fél évvel később a Mislintat által a dortmundi időkből jól ismert Auba-Micki páros jött a maguk 29 évével. Hogy mennyire szokatlan igazolások voltak ezek, az is jelzi, hogy Wenger 1996 óta tartó regnálása alatt korábban mindössze 7 esetben volt példa arra, hogy ilyen korú vagy még idősebb mezőnyjátékosért fizessünk, és közülük is egyedül Davor Suker volt az, aki nem védő vagy védekező középpályás volt. Azt meg talán nem kell komolyabb statisztikai adatokkal aláhúznom, hogy wengeri csapat kerete januárban sose lett ennyire felforgatva: Alexis, Giroud és Walcott személyében pl. az előző szezonban lőtt góljaink 60%-a távozott. De Ornstein értesülése szerint a fiatal görög védő, Mavropanosnak az ő elképzelése ellenében történő leigazolása is bosszantotta a franciát, aki csak néhány edzés után döntött úgy, hogy nem küldi azonnal kölcsönbe. Egy teljes első csapat kezdőnyi játékos hagyta itt a klubot két ablak alatt, nem hiszem, hogy kérdéses, hogy megfontolt, nyugodt átmenetet vagy forradalmi átalakítást láttunk-e.

Ez nem egy néhai Ligakupa kezdőnk, hanem a 2017/18-as szezon két igazolási ablakában kiszórt játékosok egy részéből kirakott fiktív tizenegy.

Az átigazolásoknak az aktuális csapat állapotára való érzéketlenségre jó példa  szeretett Oliver Giroud január végi eladása. Aubameyang érkezésével nemcsak, hogy létszám felülivé vált volna, de már magának a biznisz nyélbeütésének érdekében is szükségszerű volt a búcsúja, hisz a Chelsea-ből Dortmundba kölcsönadott Batshuayival kerültek hárman egy ringlispílbe, a három transzfer január végén csak együtt működhetett. Viszont a francia csatár személyében a keret egyik meghatározó, és a menedzserhez lojális tagja ment el. Hogy Wenger tavasszal elvesztette volna az öltözőt, és a játékosai is meg akarták buktatni? Abszurdumnak tartom magát a feltételezést is. Hogy Giroud kényszerű évközbeni eladása az öltözői egyensúly megbomlásával még a minőségi javulás ellenére sem segítette Arséne-t, hogy megmentse a szezont? Ebben egészen biztos vagyok.

Az öltözői nyugalmat zavaró további tényező lehetett, ill. Wenger korlátozott befolyásának újabb indikátora, hogy a szerződése utolsó évében lévő Özillel a klub a korábbi bérének mintegy 2,5-szeresésért hosszabbított (350k/hét), amivel a wengeri, alacsony szórású, szocialistának is gúnyolt bérmodellünk a múlté lett. Lacazette, Mkhitaryan, Aubameyang, Özil. A jól hangzó, ám a pályán ritkán és keveset mutató LMAO, orrnehéz keretünk vaskos csúcsdísze. Ezen négy szerződés mögött nem a keret aktuális gondjainak orvoslása, vagy a gondos jövőre tervezés igénye állt. Az üzenet sokkal inkább a következő volt: lássa mindenki, hogy az Arsenal még mindig egy komoly csapat, aki képes nagy nevű focistákat megszerezni és megtartani, akkor is ha nincs épp a BL-ben, és akkor is, ha az edzőlegendája napjai már meg vannak számlálva.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy a januárban átszervezett kerettel nemhogy előre lépni nem sikerült, a tökörsimán elbukott ligakupa döntővel és sorozatos idegenbeli vereségekkel még mélyebbre süllyedt a Wenger-gárda. Szintén a szezon abszurd kaotikusságát jelzi, hogy amíg az Emiratesben az Invinciblesszel közel egyenrangú teljesítményt hoztunk (47 pont), addig idegenben egy kiesőjelölt gárda benyomását (16 pont) keltettük, és ezt nem lehet pusztán balszerencsére vagy a keret és a taktika hiányosságaira fogni (ezekről is lehet beszélni persze, ezt nem vitatom). A pocsék idegenbeli formánk kérdéséről már korábban írtam, most csak annyit jegyzek meg, hogy meggyőződésem, hogy ha Wenger pozíciója biztos lett volna, ha továbbra is stabil környezet vette volna körül, nagyobb esély lett volna rá, hogy a mentális gödörből kihúzza a csapatot ezúttal is, mint tette azt annyiszor a múltban.

Persze az sem segített, hogy a különféle kupákban korlátozva volt az új igazolások szerepeltetése, ill. Lacazette és Mhitarján is hagyott ki sérülés miatt a tavasszal. De az is jelzi, hogy a szezon mennyire a téli transzferidőszak nyitásától kezdve ment gallyra, hogy bár január elsején sem volt már a legrózsásabb a helyzetünk, de akkor még (21 forduló után) csupán 3 pont volt a lemaradásunk a negyedik helytől, míg a szezon végére ez 12-re nőtt. Az első európai kupagyőzelemmel búcsúzás ábrándja az Atletico Madrid elleni elődöntőig még élt bennünk, és ha az Emiratesben jobban tudunk élni az egész meccses emberelőnnyel, talán valóra is válhatott volna, de hát az élet többnyire nem egy tündérmese, és az igazság az, hogy a a szezon végéig már nem is talált igazán egyensúlyra a pályán a csapat.

Így végül maradt a hatodik hely, kupagyőzelmek és a BL-be visszajutás nélkül. Hogyan másképp alakulhatott volna ez? Alakulhatott volna-e egyáltalán másképp?

Az alternatívák lehetetlensége

The fact I had not decided to stay or to go had created uncertainty in the dressing room and there were some other problems.

Abban egyetérthetünk, hogy senkinek se szolgálta az érdekét, hogy egy 22 éves mélypontot jelentő szezonnal kelljen elbúcsúznunk Wengertől. Hogy mégis így alakult, szerintem két fő okra vezethető vissza:

• A klub vezetése túl későn, és így kapkodva kezdett foglalkozni a Wenger utáni életre való felkészüléssel.
• Wenger maga nem rendelkezett elképzeléssel arról, hogy miként adja át a stafétát, feltehetően ezzel kapcsolatban se külső, se belső motivációja nem volt.

Az Omlette-es Szabó Chrisnek volt egy nagyszerű vendégposztja még 2017 februárjában a KNOWS-on, amiben a Bayern elleni 10-2-es égés után a magasba csapó Wenger OUT hullámok csillapítására a lehetséges jövőképeket vázolta fel, címek szintjén a következő négyet:

1. Marad Wenger és nem változik semmi.
2. Marad Wenger és változtat.
3. Elmegy Wenger, és átadják még időben a helyet egy új edzőnek.
4. Elmegy Wenger a szezon végén, és jön a szakadék.

Nos, ehhez képest a végül bekövetkezett 5. verziót kb. a következőképp lehetne megfogalmazni: Marad Wenger és ő nem változtat, de a dolgok körülötte változnak, nem adják át időben a helyet egy új edzőnek, és jön a szakadék. Szóval sikerült nagyjából minden elképzelhető forgatókönyvből annak hátrányos tulajdonságát összegyúrni. Érdekes felvetés, hogy vajon mennyire volt bevonva Wenger az átalakítási folyamatokba, de ezzel kapcsolatban nemigen hallani belsős infókat. A kremlinológiai szimatom mégis azt mondatja velem, hogy minden személyi döntés, átszervezés 2017 tavasza után már Wengeren kívül történt, még akkor is, ha elképzelhetőnek tartom, hogy udvariasságból konfirmáltatták vele, de itt már nem hiszem, hogy a vétójoga kevésbé szimbolikus lett volna, mint a jelenkori alkotmányos monarchiák uralkodóié. Árulkodó számomra, hogy Sanllehivel kapcsolatban nemcsak lelkes interjúkat nem olvastam egyik féltől sem, hogy mennyire jól megy a közös munka a klub szebb jövőjéért, de egyetlen árva közös képet nem találtam, amin egyáltalán Wengerrel együtt mutatkoztak volna.

A menedzser és az asszisztens edző? A sportigazgató és a vezető edző? - Képaláírások, amiknek örültem volna, ha ide kerülhetnének.

Felmerülhet, hogy miért is nem működhetett volna az a – Szabó Chris által is legkívánatosabbnak tartott – opció, amiben Wenger marad, de változtat, és jogkörei, befolyása folyamatosan átadásának nem elszenvedője, hanem aktív cselekvője. Sanllehi és Mislintat, és más magas profilú szakemberek érkezésével több energiája maradhat, hogy az első csapat felkészítésével foglalkozzon. Vagy a kispadra kiszemel egy utódot (egy volt játékosát, talán?), akinek 1-2 év alatt egyre több edzői munkát delegál. Papíron ez jól hangzik, és magam is nagyon örültem volna, ha egy ilyen irányba haladunk, de szerintem ez két okból is halálra ítélt elképzelés volt.

Az egyik ok, hogy véleményem szerint a wengeri Arsenal hosszú távú sikerét és stabilitását sosem az adta, hogy Wenger a menedzseri munka egyes aspektusaiban külön-külön a világ egyik legjobbja lett volna. Amiben ő egyedülálló volt az az, ahogy sikeresen át tudta ültetni egy intézmény minden területére a profi futballról - illetve dehogy csak arról, talán akkor sem túlzok, ha azt mondom, hogy a komplett világról - alkotott minden elvét, ideáját, gondolatát és szellemiségét. Minden, amit a modern kori Arsenalban szeretünk, magán viseli Wenger kezének nyomát. De épp azért, mert minden alegység alapját nem egy csúcsra járatott módszertan, hanem egy, minden területre kiterjedő, és azok között koherens összhangot képző elvrendszer adja, így egy-egy fogaskerék hatékonyabbra cserélése nem növelni fogja az összteljesítményt, hanem egy ütést visz be az érzékeny egyensúlyba. Hiába jön Sanllehi, aki a maga területén nagy szakmai tekintélynek örvend, és az ő működése a jövőben az Arsenal számára okozhat majd előrelépést, de a még fennálló wengeri rendszert rombolni fogja, nem építeni.

A másik ok pedig maga Wenger személyisége és munkához való viszonya.

Wenger mint saját szenvedélyének rabja

Retirement? Yes, it crosses my mind sometimes but for no longer than five seconds because I panic a little bit. Alex Ferguson came to meet me after the game. I said: ‘Come on, you don’t miss it?’ He says: ‘No.’ He had enough. But he has horses. I have no horses.

Én Wengert magát nem tudom hibáztatni azért, hogy a fölötte állók irányából érkező nyomás nélkül nem kezdte el maga megszervezni a saját utódlását. Nagyon óvatosan merek csak feltételezésekbe bocsátkozni arról, hogy egy általam személyesen nem ismert nyilvános szereplő lelkében milyen folyamatok játszódnak le, de Wengert én úgy képzelem, mint egy megszállottat, aki a munkájába zuhanva képtelen is annak minden térre és időre kiterjedő állandóságán kívül gondolkozni. Arséne korábbi nyilatkozatait olvasva az esetleges visszavonulásáról nekem egy olyan ember képe rajzolódott ki, akinek nemcsak, hogy lovai nincsenek, de semmilyen vízió nem él benne arról, hogy ő kicsoda is, ha nem az Aresnal menedzsere. Hogyan is gondolkozhatott volna arról, hogy a Wenger nélküli Arsenal miként viheti majd tovább a hagyatékát, amíg az Arsenal nélküli Wengert egy üres halmaznak látja? A wengeri megszállott munkaalkoholizmusba egyszerűen nem fért bele, hogy ő legyen az, aki az utódlási folyamatot szép fokozatosan megkomponálja és levezényli, majd a végén még be is csukja maga után az ajtót. Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagy megkönnyebbülésként és ugyanekkora csalódottságként ért, hogy Wenger végül nem sietett leülni semelyik másik csapat kispadjára. Továbbá a távozása utáni megszólalásait olvasva, illetve kisimult és felszabadultságot sugárzó megjelenését elnézve, nekem úgy tűnik, hogy végül még saját maga is meglepődött azon, hogy van élet számára az Arsenal után is. 

„You have to accept the fact that sometimes you are the pigeon, and sometimes you are the statue.”

Azt képzelem, az utolsó években Wenger saját szobrának egyszerre lett foglya és rombolója. Az őt ért kritikák egy része persze jogos volt, de némiképp méltatlannak éreztem, hogy éppen olyan tulajdonságaiért estek neki Arsenal szurkolók, amiknek a múltban a sikereket köszönhettük. Ha a játékosok egyéni képességeibe és döntéseibe vetett hit nem fontos neki, lehet, hogy nem jutunk el oda, hogy egy PL középcsapat letámadására nincsen taktikai válaszunk, de akkor ugyanúgy nem látjuk Bergkampot varázsolni, vagy Wilshere-t gólt lőni a Norwichnak. Ha nem preferálja az állandó, nyugodt szervezeti légkört, nem jutunk el oda, hogy már nincs a környezetében senki, aki konstruktív kritikával tudnál illetni a munkáját, de akkor ugyanúgy nem tudtunk volna konzisztensen a legjobbak között maradni a keret többszöri lecserélődésén keresztül is. A sort lehetne folytatnom, de a lényeg az, hogy sose volt két Arséne Wenger, de van egy klubvezetésünk, amely láthatóan már sem támogatni, sem változásra bírni, sem meneszteni nem akarta őt.

Nem, ők egy másik utat választottak.

Wenger mint a diktátorként beállított bűnbak

When you look at the world of football, and you think about the great candidates that there are, but when you look around and make that assessment, you don’t find any better candidates than Arsène Wenger.

Kroenke-ék számára, míg a BL pénzek és a teltház az Emiratesben biztosítva volt, addig nemcsak, hogy nem vállaltak semmilyen kockázatot egy korai belenyúlással, hanem úgy látszik 2017-ig a háttérben sem kezdték meg a stratégiai tervezést, miközben tisztában lehettek azzal, hogy a Wenger intézmény áttranszformálása a francia nélküli időkre nem hasonlítható bármely más topcsapat edzőváltásához, és minden bizonnyal a teljes vezetési struktúra nem egy nyár alatt kivitelezhető átszervezésével jár. Nem gondolom, hogy Wenger teljesítménye a korral sokat változott volna, a versenykörnyezettel annál inkább, de tény, hogy a 2017-ben a 68. életévében taposó francia a PL történetének legidősebb menedzserei közé tartozott (71 év a csúcs), így már csak a kora miatt is minimum elvárható lett volna a menedzsmenttől, ha még a relatív sikerek idején elkezdenek foglalkozni az utódlási kérdéssel.

Kroenke-ék regnálálsa alatt a board szerepe teljesen kiüresedett, David Dein el lett távolítva, a tulajdonos és a CEO pedig a legritkább esetben lép a nyilvánosság elé, így hosszú évekig Arséne Wenger egy személyben lett Mr. Arsenal, aki a külvilág számára az Emirates körül zajló minden folyamatért saját kezűleg felelős, aki nem költi a fucking moneyt, aki minden egyes vereség, rosszul menedzselt játékosügy, a klub létező összes elhibázott lépése után odaáll a kamerák kereszttűzébe, és vállalja a felelősséget. Miközben a valóságban az utolsó évére Wenger leginkább egyedül volt, érdemi támogatási szándék és a megfelelő szervezeti struktúra biztosítása nélkül a felsőbb vezetés részéről. Egy magányos ember, kitéve a szurkolók és a sajtó támadásának.

Magára hagyva.

Azt egy percig sem gondolom, hogy a vezetés érdekében állt volna, hogy ilyen dicstelen szezonnal fejezze be Wenger, de azt igen, hogy számukra a kialakult helyzet rendkívül kényelmes volt. Amíg a háttérben átalakítják a klubot, Wenger majd a frontvonalban állja a támadások legnagyobb részét. Ha jönnek az eredmények, az mindenkinek jó, akár még a következő vezető edző személyének kényes kérdése is tovább odázható, ha pedig nem, akkor még mindig az öreg lesz az, aki bűnbakként el fogja vinni a balhét, miközben Gazidis és kinevezettjei munkáját nem fogja érdemi kritika érni. Azt pedig borítékolni lehetett, hogy ha bekövetkezik a tényleges Wenger OUT a megkönnyebbült és reményteli szurkolók körében a klub népszerűsége megnő és a légkör optimistává válik, elég megnézni a később 2018 őszén kialakult „We got our Arsenal back” hangulatot.

Azt mondom, ha nagyon éhes vagy, meg lehet főzni egy 150 éves teknőst, csak ez minimum köcsögség. - írta három éve vadkutya. Hát, jelentem, végül mégiscsak megfőztük.

Milyen Wengerre emlékszem én?

To all the Arsenal lovers take care of the values of the club. My love and support forever.

Egyértelmű válaszom nincs arra, hogy 2018. április 20-án Wenger miért jelentette be, hogy a szerződése lejárta előtt egy évvel félreáll. Saját maga döntött így? A tulajdonos megküldte neki a selyemzsinórt? Esetleg az utóbbitól való félelem által vezérelve döntött az előbbi mellett? Egyáltalán miért hezitált ennyit egy évvel korábban a folytatást illetően? Ha tudta, hogy ilyen körülmények várnak rá, miért ment bele?

Szóval ki is az az Arséne Wenger, akitől májusban elköszöntünk? Egy megöregedett despota, aki képtelen volt időben belátni, hogy eljárt felette az idő? Aki a munkájához való megszállott ragaszkodásban végül saját szobrát is rombolva még mélyebb gödörbe lökte csapatát? Aki végül mégis rosszabb helyzetben hagyta ott a klubot, mint ahogy azt 22 éve átvette? Akit végül kvázi ki kellett rúgni? Vagy nem, ő az az ember, aki nemcsak azt ismerte fel, hogy ő már többé nem lesz képes bajnoki címig vezetni az Arsenalt, hanem azt is, hogy a klub még nem áll készen arra, hogy pótolja őt, és ezért feláldozta saját renoméját, a serleggel a kézben búcsúzás lehetőségét is, majd mikor elérkezett a megfelelő pillanat, önként átadta a stafétát?

Ugrott, mielőtt lökték volna?

Nem tudom. Az igazság valahol a két véglet között húzódhat. De akármennyit merengtem ezen, egyre többször a Krisztus utolsó megkísértése c. film egy jelenete jut eszembe (Níkosz Kazandzákisz regényét Scorsese nagyszerűen adaptálta vászonra, ajánlom mindenkinek megnézésre). A film eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna akkor, ha Jézus megkapja az ördögi lehetőséget, hogy lejöjjön a keresztről és hétköznapi emberként (feleség, gyerek, ház, négy kerék, stb.) élhesse le életét. Ebben az alternatív idősíkban egyszer csak azt hallja a piacon, hogy egy Pál nevű férfi róla prédikál; arról is, hogy végül miként halt kereszthalált és támadt fel. Jézus számon kéri a hazugságért, de kiderül, hogy Pált igazából nem érdekli, hogy valójában mi is lett az ő tényleges sorsa. „Az én Jézusom sokkal fontosabb és hatalmasabb.” – mondja neki, és továbbra is prédikál fog a názáretiről, aki az emberiség megváltásáért kereszthalált halt.

Így hát az én Wengerem is sokkal fontosabb és hatalmasabb annál, mintsem, hogy igazából érdekeljen, hogy mi is zajlott a színfalak mögött a legvégén: hogy foglya lett-e a saját szobrának, vagy a klub jövőjének érdekében saját ázsiójának egy részét is feláldozta. Én akkor is arra a Wengerre fogok emlékezni, és arról fogok írni, aki töretlenül hitt az elképzeléseiben, aki egy olyan humánus perspektívát, egy olyan inspiratív szellemiséget képviselt, ami egyedülálló volt a profi labdarúgás világában, és akitől évtizedeken keresztül sokkal többet kaptam, mint egy focicsapatot, akinek megannyi sikeren és kudarcon át tudtam töretlenül szurkolni.

Na, szóval akárhogy is, merci Arsène :)